Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

aki korábban játszott volna. Eddig bárkivel próbálkoztak, a kísérleti alanyok minden esetben szégyent vallottak. További kísérletezésnek nincs is értelme. Pedig lehetett volna egy pingpong bajnokságot rendezni. Közben az egyik pingpong nagymestert elhívták a sátrához, a másik - a kényszerszünet időtartamára - leereszkedett a nézőkhöz. Megkérdezte a sok sápadtarcűtól, hogy van-e valaki, aki tartott már a kezében pingpongütőt. Akadtak. Többen. Az egyik Meyer volt, sátortársam az egyik magyar alkulat híradóstisztje. Nem, nem úgy nézett ki, hogy Meyer kezében volt már pingpongütő. Hol eltalálta a labdát, hol nem. Egy-két labdamenet után már mindig eltalálta, de a német lecsapásait nem tudta visszaadni. A német nagylelkűen felajánlotta, hogy játszanak egy partit. Meyer még korainak találta, de félnie kellett, hogy a másik német visszajön és kiveszi a kezéből az ütőt. Az első mérkőzést huszonegy-öt arányban a német nyerte meg. A második játékban a német már tizenkettő-hatra vezetett, amikor Meyer egymás után öt pontot szerzett, majd a játék későbbi folyamán fej-fej mellett haladtak. Kétségtelen, hogy egy kis szerencsével, de a második játékot huszonegy-tizenkilenc arányban már Meyer nyerte. A harmadik játszma is Meyeré volt, de ebben már a német alig szerzett egy-két pontot. Kiderült, hogy sátortársunk Meyer, élvonalbeli magyar teniszjátékos és kiváló pingpongozó. Ezek után az őt megillető tisztelettel néztünk rá, de nem egyedül az elbeszélt fegyvertényéért szerettük meg. A tábornak van egy szép sátorkápolnája. Erdőss Lajossal esténként meglátogatjuk. Egy alkalommal Büdi Ferenc lelkésszel is megismerkedünk. Szeptember 1. nevezetes nap, ekkor van a második fiam születésnapja. Egy évvel ezelőtt született és én még nem láttam. Nem tudok a családom többi tagjáról sem. Miként Noé bocsátott útjára egy galambot, már küldtem egy levelet és egy lapot a feleségem és a szüleim címére. Ennyit engedélyezett a táborparancsnokság. Amikor napok múlva közölték velem, hogy postám érkezett, vegyem át, elöntött az öröm melege. Már meg is érkezett a válasz? Annál levertebb voltam, amikor kiderült, hogy a megírt levelem érkezett vissza. Franciaország és Magyarország között csak két kicsi állam fekszik, Svájc és Ausztria, és a Nemzetközi Vöröskereszt ezeken keresztül sem tudja összekötni a hadifoglyot az otthonával. Szeptember másodika. Náray vezérőrnagy látogatja meg a tábort. A magyar kormány kiküldötte. Szívjuk magunkba a szavait. Látva arcunkon a haza utáni vágyat, a hazamenetel türelmetlenségét, biztosít minket arról, hogy rövidesen megindulhat az első csoport. Azok, akik jelen voltak és meghallgatták, a remény csomagolásában adták tovább a hírt azoknak, akik nem lehettek ott, ezek továbbadták azoknak is, akik ott voltak Náray nyilatkozatának megtételekor. Körben keringett az, ami mind színesebb és reményteljesebb lett, és a végén én is ez utóbbit fogadtam el tényül és nem azt, amit a saját fülemmel hallottam. A lényeg az, elterjedt a hír, ebben a táborban már csak napok vannak hátra.