Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Mire magához tért a barátunk, már ott is volt az amerikai konyhán és megkezdhette a munkáját. Miként megtudtam később, nem értett máshoz, mint a palacsintasütéshez. (Nem tekintem tudásnak a rántotta készítést.) Rövid időn belül egymás után kerültek a tálra aranysárga palacsinta remekek, de úgy, ahogy elkészültek, el is fogytak, mert a főtt és sült ételektől elszokott amerikai katonák úgy nyeldesték a tésztadarabokat, ahogy a kacsa a nokedlit. Barátunk büntető tábor helyett az amerikai konyha élére került. Kérésére, mint főszakács, megválogathatta a kisegítőit és ő a legénységi táborból Gundel főszakácsát vette magához. Ezek után könnyű volt átvészelnie a fogság hátra lévő idejét. A gyengélkedő után a 708. századba kerültem. Harmath, Lenkeffy és Martinidesz barátaimtól el kellett válnom. Megismerkedtem Körösi egri ügyvéddel, Egerer, Sztehló, Görgey bírákkal. Úgy látszott, az amerikai parancsnokság igyekszik egymás mellett elhelyezni azokat, akiknek hasonló a foglalkozása. Augusztus 15-én Dobák József vezérkari ezredes bejelentette, hogy aznap hivatalosan is vége a háborúnak. Csak a sebek maradnak meg, na meg a romok. A romokat helyre lehet állítani, a sebek egy része sohasem gyógyul be, legyenek bár testiek vagy lelkiek. Az a hír járja, hogy a sebesülteket, rokkantakat előbb elszállítják. Majd azt beszélik, hogy azokat is elviszik, akik elsőnek jelentkeztek a hazamenetelre. Ezúttal jó volt az értesülésünk. Jelezték, hogy a tábor lakóinak fel kell készülni az indulásra. Még a távozásunk előtt a fogolytábor művészeti kiállítást rendezett. Engem a kiállítás lenyűgözött. Az, amit a hadifoglyok valósággal a semmiből produkáltak, nagyszerű volt. Amikor megjelentem a kiállítás termében (sátrában), a csodálkozás elnémított. A használati- és dísztárgyaknak alig felsorolható változatait láthattam, konzervdoboz fémanyagából, papírdobozokból, gyufaszálakból. Kiállítottak nagyszerű rajzokat, festményeket, szobrokat is. Ezekhez az anyagot (papírt, festéket, vásznat, fát) a táborparancsnokság nyújtotta. Igen, a művészi lélek a nyomorban is alkotni kíván, míg más a mindennapi élelmére, a cigarettára, dohányra gondol. Eszembe jut egy öregúr, aki heteken keresztül dolgozott egy mészkő tömbön, amíg kifaragott, kivésett egy szép angyalszobrot. Amikor megdicsértem az alkotását, kijelentette, hogy még nincs kész, azon még dolgoznia kell. Három nap elteltével jelezte, most már megtekinthetem az alkotását, elkészült. Nem akartam megbántani, nem mondtam neki, de hiába mereszthettem a szemem, a további faragásnak, vésésnek semmi nyomát nem észleltem. Később, amikor sátorkápoínát kaptunk és esti villanyfényben megpillantottam az ott kiállított angyalkát, meglepetten vettem észre a változást. Az angyal ajkain egy kedves mosoly játszik. Igen, ehhez az egyetlen mosolyhoz több napi kitartó munkára volt szükség. De mit számít a fáradság, az áldozat, az eredményhez, a szobor örök mosolyához képest. Meggyőződésem szerint a művészettörténet folyamán sokszor fordult elő, hogy a