Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
lönbség csak az, hogy a legénységi tábor foglyai felemelt fejjel mehetnek haza, ezzel szemben a tiszteket előítélet és gyanakvás fogadja már a határon. Sokan, éppen ezért, nem is kívánnak hazatérni. Ezeknek a szabadulás nem jelenti a hazájukat. A tábor mellett hatalmas amerikai élelmiszerraktárt tartanak fent. Ebben a szolgálatot - legalábbis részben - legénységi állományú magyar hadifoglyok látják el. Semmiképpen sem lehet könnyű a raktári munka. Nemcsak azért, mert elgyengült testtel nehéz emelgetni a hatalmas fa és pakundekli ládákat, dobozokat. Lelkileg is kínok kínja lehet a mindig éhes hadifogolynak a sonka, ham and eggs, jam, sütemény csomagok mozgatása - mindig mások irányába. Kiben nem kel fel a gondolat: „Legalább egyszer jól kell laknom ezekből! Kárt sem okozok ezzel, tömérdek van a raktáron." Ilyen gondolatok foglalkoztathatták azt a két legénységi állományú hadifoglyot, akik a szolgálati idő leteltével, zárás után nem hagyták el a raktárhelyiséget, megbújtak a ládák mögött. Egy éjszaka tartamára birtokba vették vágyaik birodalmát. Másnap reggel értesültünk e két szerencsétlen ember tragédiájáról. Az egyik máihalott volt, amikor rátaláltak, a másik szörnyű kínok között ott vergődött a raktár ajtajánál. Hosszú ideig hiába döngette azt, nem hallotta meg senki. Saját sorsát sejtve benne, reménytvesztve nézte társa utolsó vergődését. Nem sokkal élte túl a kiszabadulását. A vizsgálat megállapította, hogy négy-öt kartondobozt bontottak fel, mohón nekiestek ennek is, annak is, szinte tobzódtak a birtokukba került ételek válogatása során. Az ízek mennyei örömét rövid időn belül kínzó fájdalom váltotta fel. Az elgyengült emésztési szervek nem bírták a mértéktelen túlterhelést. Egy laikus tiszt szakmai előadása szerint az elvékonyodott gyomor- és bélfalat valósággal szétszaggatta a szervezet többi részébe szétáramló ételmassza. Ez a szomorú eset komoly figyelmeztetés volt nekünk is. Ha véget ér a fogságunk, hazatérünk, egy ideig mértékletesnek kell lennünk. Ennek a két szegény katonának a sorsát egy kicsit szégyellnünk is kellett az amerikaiak előtt, bár - végső soron - azok voltak okozói ennek a tragédiának. Lehet, hogy az amerikaiaknak adott tudatalatti válaszunk az alábbi eset. Az őrzésünkre rendelt amerikai katonák egy része, a drótokon túl, szintén sátorban lakott. A tábort körülvevő dróttól pár méterre volt a tábori tűzhelyük, ahol a legprímább konzervekből készítették el az ebédjüket. Egy ilyen főzőcske alkalmával az egyik magyar tartalékos tiszt, legyőzve a készítmény utáni vágyát, gyenge angol tudását összeszedve átkiált a tűzhely körül sürgölődő amerikai tiszteknek: - Uraim, mi magyarok otthon meg nem ennénk az ilyen, konzervből készített lötytyöt. Ha odaengednének a tűzhelyhez, s rám bíznák, hogy én készítsek önöknek valamit, az után, amit feltálalnék önöknek, megnyalnák a szájuk szélét. Magam sem csodálkozom hogy a kerítésen átvetett pár pökhendi szó felháborodást váltott ki. A rangidős amerikai katonatiszt éles hangon válaszolt. - Én önt azonnal kihozatom, amire szüksége van, rendelkezésére bocsátom, de ha a főztje után nem nyalom meg a szájam szélét, büntető táborba küldöm.