Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

azonosítani a zászlós személyét. Azzal, akiről azt hittem, hogy a zászlós volt, két nap múlva a vacsoraosztásnál találkoztam. Egyesek észre sem veszik a változást. A középtermetű, kisportolt Szerdahelyi Andor tanári pontossággal minden reggel hat órakor tornázik. Tornázott akkor is, amikor mások lézengtek a gyengeségtől. (Ebben az időben levegőért és életlehetőségért kapkodó, saját árnyékává lefogyó, nehézsúlyú bajnok aligha állhatott volna ki Szerdahelyivel.) Mindenesetre jobb körülményeink között jobban megfigyeljük egymást. Tájékozódunk afelől, hogy kikkel osztozunk ugyanabban a végzetben. Jóformán mindenki felfigyel Renvers Ferenc tüzérezredesre. Hajlott kora ellenére egyenes tartású, elegáns, mellén az arany vitézségi éremmel, amelyet az első világháborúban szerzett. Ott vesztette el az egyik szemét is. A helyén fekete monoklit visel. Az ezredes mindenkihez kedves, közvetlen, egy kis, rangjának megfelelő leereszkedéssel, anélkül azonban, hogy az bántó lehetne. Az éhséget és fáradtságot is úgy fogadta, mintha azok audienciára jelentkeztek volna nála. A magyar tisztek és a cseh-szudétavidéki németek futballmérkőzésén minden magyar gól után felkiált: bravó! A németek gólját szerényebb lelkesedéssel megtapsolja. A három - kettes magyar győzelem után odamegy a magyar csapat lelkéhez, a volt szövetségi kapitányhoz, Vági Kálmánhoz és szívből gratulál. Szép volt a játék, öröm a magyar győzelem! A magyar foglyok újabb sikere, megalakul a tábori színház. Eddig alig jöttünk emberszámba. Most egy sikeres darabbal bebizonyíthatjuk, hogy Európa kultúrnemzeteihez tartozunk, kultúránkat a tengeren túl is illik tisztelni. A színházat Thuróczy (tudomásom szerint a Magyar Színház tagja) vezeti. A művészetünk más ágát képviseli Virágh hegedűművész, Körmendi operaénekes, Göndör zeneszerző. A színház műsora változatos és hangulatos. Minden előadáson megjelenik Renvers ezredes úr is. A fel-felhangzó bravók bátorítják a színészeket, lelkesítik a közönséget. Azt lehet mondai, jelenléte szinte kelléke már a művészi estéknek. Sikerként könyveltük el, hogy az amerikai tisztek ígéretet tettek: meglátogatják az előadásunkat. Miután színpadi műből, magyar szövegből semmit sem érthettek az amerikaiak, az igazi sikert Virágh főhadnagy hegedűművésztől vártuk. Nem is csalódtunk benne. Amikor Virágh főhadnagy felment a színpadra, az amerikai tisztek figyelme érdeklődéssé vált. Tudták, a hegedűt, a közös nyelvet, a zene hangját megérthetik. Virágh főhadnagy valamelyik magyar rapszódiát játszotta. A hegedű hangjai után megelevenedett a magyar múlt minden dicsősége és szomorúsága. Egyszer sírt, másszor kacagott a hegedű húrja. Lélekben forgószélként száguldottunk végig a magyar rónán. Innen átvágunk a magyar múltba. Rákóczi harci indulója Mikes Kelemen siralmává enyhült, a nándorfehérvári diadal harangzúgását a mohácsi lélekharang váltja fel. Bennünk is talány már, hogy mi több a magyarban az öröm-e vagy a bánat, az örömet mindig követő bánat után remélhetjük-e újra a boldogságot.