Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A hegedű húrján most üveghangok szólalnak meg. Visszafojtott lélegzettel hallgatja mindenki, a művész pedig átszellemült arccal játszik. Egyszerre váratlanul zörejorkán közeleg felénk. Mind erősebben hallatszik, a hangocskák fuldokolni kezdenek. Egy hatalmas monstrum, ultramodern amerikai vasszörnyeteg, ezer dörejt, zörejt okádó mozdonybölény rohan rá a dalos pacsirtára. Az amerikai katonák már régóta a vonat felé tekintenek. A művész arca még akkor is átszellemült, amikor játékát befejezve meghajol a közönség előtt. Lelke most jött vissza, talán éppen a szülőfalujából. Csak akkor riad meg, amikor látja, hogy a közönség egy része oldalra figyel. Most érti meg csak, hogy leheletfinom üveghangjai összetörve hevernek a vonat kerekei alatt. Felmerült bennem, nekünk magyaroknak semmi sem sikerül? Este nehezen aludtam el. Közben igyekeztem visszaemlékezni arra, hogy az előadás végén mikor tűnt el Renvers ezredes. Renvers ezredessel még kétszer találkoztam az életben. Egyszer az egészségügyeiknél. Több hadifogollyal együtt az orvosra várakoztunk. Renvers ezredes később érkezett. Miután belépett, csak úgy kutyafuttában, mellékesen, mintha nem is azért jött volna, beszólt a rendelőbe és egy kis szívességre kérte az orvost. - Kedves fiam, adj még abból a fájdalomcsillapítótól. - Ezredes úr - válaszolt az orvos - két-három nappal ezelőtt már adtam. - Tudom fiam, azért kérek újból, mert nagyon jó volt. - Ezredes úr, annak, amit adtam, még elégnek kell lennie. - Nekem fáj és nem neked. Én tudom, hogy milyen fájdalmaim vannak. - Ezredes úr, katona dolgokban az ezredes úr parancsol, az egészség ügyében én vagyok a főnök. Higgye el nekem, a maga érdekét nézem. Az orvos hangjából érezhető volt, hogy valóban az ezredes érdekében nem ad egyelőre többet az orvosságból. Azt, hogy milyen indok vezethette, nem tudhattam. - Rendben van - válaszolta Renvers ezredes. - Nekem is tudnom kell engedelmeskednem. Bár lenne valaki, aki a fájdalomnak parancsolhatna. Két-három nappal később az egyik szobatársam az újonnan létesített szabóműhelyben találkozott az ezredessel. Azért jött, hogy kivasaltassa a zubbonyát. Ezt a kérését sem teljesítették. A műhely parancsnoka tisztelettudóan szabadkozott. Nagyon sok a javítási munka, nem győznék, ha mások is előállnának a vasalási kérelemmel. Távozóban én is láttam pár másodpercre az öregurat. Utoljára. A tábori színház az Ember tragédiája és Bánk bán után a Csongor és Tündét is nagy sikerrel játszotta el. Nagy Ágoston, a Nemzeti Színház fiatal rendezője remekelt, maga is szerepet vállalt Bándy Sándorral, Finta századossal, Phillipovich zászlóssal és még másokkal. Az első felharsanó nagy taps közben nem halljuk Renvers ezredes megszokott „bravó"-ját. A szomszédommal odanézünk, ahol az ezredes ülni szokott. Az ezredes nem volt a szokott helyén. Hiába forgatjuk körbe a fejünket, máshol sem látjuk. Egy reggel, a reggeli osztásakor végigfut a hír, Renvers ezredes meghalt.