Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

az oltár. Nem közömbös kérdés, hogy merről jön a fény, merre vetődik az árnyék. Végre letelepedett egy fatönkre, kezébe vette a papírt és ceruzát. Először a ceruzát zavartan és esetlenül tartotta a kezében. Nem volt szabad észrevennem. Hátrább húzódtam. Annyira, hogy ne zavarjam. Képtelen voltam ülni. Tizenöt-húsz méter távolságban fel-alá járkáltam. Az ember operáció alatt reszket így valamelyik hozzátartozója életéért. Csak néha-néha lestem Martinidesz László felé. Tíz perc is eltelhetett, mire megint odanézek. Martinidesz László úgy van, ahogy volt. Mereven ül, mozdulatlanul nézi az oltárt. Ölében a papír és a ceruza. Tehát nem sikerült. A fájdalom érzése fogott el. Csendesen odamentem mellé és a földet nézve megálltam mellette. Nem mertem kérdést intézni hozzá. Rám nézett, meleg hangon megszólalt. — Sikerült. Van értelme az életemnek. Mintha hirtelen madárrá vált volna a lelkem, felröppent a magasba. Elérhetetlen magasságokba. Annak idején Ukrajnában az üteg minden tagját elérte az ukrán betegség, engem nem tudott leteríteni. Itt a fogolytáborban is szinte mindenki átment egy erős bélhuruton, én egészséges maradtam. De úgy látszik, az én szervezetem is megunta ezt az örökös védekezést és megadta magát. Erős gyomorpanaszokkal a gyengélkedőre kerültem. A gyengélkedő sátorban Wenke Ferenc miskolci tüzérezredes fekszik mellettem. Kellemesen elbeszélgettünk. Jól éreztem magam, csak ne kellett volna koplalnom. Miután az egészségem helyreállt, még jobban értékeltem a tábori kosztot. Reggel feketekávét, délben főzeléket, este tejbegrízt vagy zabpelyhet kaptunk. Gyakran adtak húskonzervet, céklát, káposztát, egyszer almát, más alkalommal ananászt. Az első konzervdobozok megérkezése után kivirágzott a tábor iparművészete. Sokan hozzáfogtak, hogy az üres dobozokból valamit kikalapáljanak. Én csak néztem, s egy-két munkát őszintén megcsodáltam. Megindult a kézműipar is. Van már cipészünk, borbélyunk, javító szabónk. Egy sem hivatásos, az ügyesebb kezű hadifoglyokat mások kényszere vitte rá arra, hogy dolgozzanak, jól jött a fizetség kenyérben, konzervben, na meg cigarettában. A tábor egy-egy nagyobb terén valóságos tőzsde alakul ki, mint vételi tárgy és fizetési eszköz a cigaretta tör az élre. A dohányszenvedély magasra viszi az árfolyamát. Most már naponta kapunk cigarettát, de keveset. A szenvedélyes dohányosok mindent megadnának egy-egy cigarettáért. Egy idő után a javító szabók ideje leáldozott. A fogolytábor erős, vastag vászonból készült ruhát kapott. A kabát hátulján ott éktelenkedik a nagy P of War (Prisoner of War), amivel hivatalosan elismerik, hogy nemzetközi jogilag is védett hadifoglyok vagyunk. Sor kerül arra is, hogy egyenként elővesznek, felveszik az adatainkat, besorolnak, most már nem lehet nyomtalanul eltűnnünk. Be is oltanak. Olyan gonddal, mintha fertőzésveszélyes állatok volnánk. Egy mecklenburgi ló beoltására is alkalmas injekciós tűvel vár rám egy tizenhat-tizenhét éves német gyermek. A német hadseregben egészségügyi szolgálatos lehetett, vagy még az sem, csak befogadták az egészségügyi ellátás szolgálatába. Az előttem álló hadi-