Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

egyik magyar orvos látta fogolytársai szenvedését, felháborította a tilalom, s egyszerűen át kívánt menni a szomszédos „kach"-be, hogy vizet hozzon. Talán az egyik betegnek. Vállalkozásának eredményét szomjúságtól gyötört fogolytársai figyelték. Gondolom, ha az orvos sértetlenül átjut, példáján felbuzdulva, száz és száz hadifogoly rohamozza meg a két-három dróthuzallal jelzett elválasztó vonalat. Tudták ezt az őrök, az amerikai katonák is. Az őrt álló amerikai katona rákiáltott az orvosra, álljon meg, vagy lő. Az orvos nem törődött a szóbeli felhívással. Ezt követően az amerikai katona az orvos lábai mellé lőtt. Az orvos ezt sem méltatta figyelemre, elvégre egy-két másodperc és sikerrel jár a vállalkozása. Már feszítette a szomszédos dróthuzalokat, a felsőtest már át is jutott a keskeny résen, amikor újra eldördült az amerikai katona fegyvere. A golyó talált, az orvos felsőteste átesett a kerítésen, a lábai utána csúsztak. Ott maradt a kerítés mellett. A fogolytársak közül néhányan az elválasztó vonalhoz futottak, hogy az orvos segítségére siessenek. De gyorsan vissza is tértek, mert valósággal egy sortűz fütyült el a fejük felett. Az a hír járta, hogy az orvos meghalt. Biztosra vettem, az amerikai orvosok mindent elkövettek azért, hogy megmentsék. Én az esetnél nem voltam jelen, azt az orvost, akiről elterjedt a hír, 15 év elteltével Budapesten láttam. Makkegészségesen. Meggyógyult? Vagy az egész csak kacsa? Az utóbbi változat is szomorú: ilyen kacsa a levegőbe emelkedhetett. Mindenesetre megismertem az amerikai természetet. Másként értékelik a fegyelemsértést, amikor kevés számú amerikai katonának kell rendet tartani sok tízezer fogoly között, és másként egy élet megmentését, miután a rendbontást megakadályozták. Az ehhez hasonló események, rémhírek lehangolták az embert. Felkeltették a létbizonytalanság érzését. A rendkívül szűken adagolt víz nem szüntette meg a szomjúságunkat, az a nyers élelmiszer pedig, amelyeket hosszú napokon keresztül rendelkezésünkre bocsátottak, csak az éhhalál elkerülésére lehetett elegendő. A szűken mért liszttel, zsírral, nyers zöldséggel, egy-két szem krumplival mit kezdhettünk, amikor főzési lehetőséget nem biztosítottak. A ma már ki tudja mivel földbe vájt tűzhelyekre hiába tettük fel a megmaradt csajkánkat, a főzéshez tűzre is szükség volt. De mit égessünk el? A hatalmas legelőn alig volt egy-két árva, beteg bokor, a fűben alig lehetett találni egy-két száraz gallyacskát, elszáradt fűszálat, dudvát. Előkerültek a csomagolásra használt újságpapírok, noteszból kitépett üres, majd teleírt lapok, a fogkefe, szappan, írószer elhelyezésére szolgáló pakundekli dobozok és alkotórészei lettek a készülő máglyának. A legnagyobb probléma a tűzgyújtás. Kevés hadifogolynak maradt meg az öngyújtója, de benzin nélkül az sem ér semmit, a megmaradt gyufaszálakat pedig ellobbantotta a cigerettára gyújás. Az, akinek megmaradt még egy pár gyufaszála, burzsuj volt, tűzgyújtáskor valóságos kolónia vette körül, hogy a sikeres tűzgyújtás után kölcsönkérjék és tovább vigyék a lángot. De mit ért az az egy-két gyufaszál, ha az elnyűtt gyufás skatulya oldalán nem lob-