Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

bant lángra? De akkor is, ha a leleményesebbje kérges felületen, cipőtalpon lángra tudta gyújtani, halálos ellensége volt a lángocskának a szitáló eső, a jóformán sohasem pihenő szél, s hiába kapta derékon az elszáradt fűszálat, a csíkokra hasogatott újságpapírt, ha az nedves volt. Ha mindezek ellenére mégis megfőtt, megsült valami, csak az éhség ismerte el ehető élelemnek - mert az ember nem jutott máshoz. Azaz mégsem. Tévedek. A nyersanyag mellett kaptunk két-három szem szilvát, nyolc-tíz szem mazsolát és ehhez hasonló madáreledelt, kolibri madár méreteire szabva. Csodálkozni lehet-e azon, ha az ember elgyengült. Földreülésnél a földre huppant, feltápászkodáskor forogni kezdett vele az elsötétült világ, s első lépéseiben ott szégyenkezett a részegek bizonytalansága. Külön csapás volt annak, aki az elgyengült gyomrával, beleivel napjában tíz-tizenötször megjárta a fél falu hosszúságra fekvő latrinát. Egészségügyi szolgálatról nem tudok, aki az ide-oda járás közben összeesett, elszállították. (Egy biztos, a járványok megelőzésére mindent elkövettek, több mint négy évtized után is orromban érzem azt a klórszagot, amely ott körülvett.) Érthető, a bőrünk és a csontunk között mindjobban megcsappannak a húspárnák. Az arcunk megnyúlik, s nem tudom milyen energia táplálja mind több hadifogoly mind nagyobb szakállát. A szakállal az egyéniség is módosul, a szakállt növesztett huszonévesek is bácsikká lesznek, lassúbbakká, kimértebbekké válnak a mozdulataik, járásuk elnehezül, megfontoltabban gondolkoznak. Akkor is, ha ezáltal okosabbak nem lettek. De tapasztaltabbak feltétlenül. A létbizonytalanság az Isten felé fordítja az embert. A foglyok közt van egy ferences páter, ez kieszközli, hogy az amerikaiak egy keresztet állítsanak fel a táborban. Az esténkénti litánia alatt sok hadifogoly gyűlt össze, hogy hazatéréséért imádkozzék. Az egyik nap, az ájtatosság után megszólít egy idősebb úr. Eddig csak látásból ismertük egymást, de ő tudta, hogy én jogász vagyok. Megkért, segítsek rajta. írjam le a végrendeletét. Hiába szabódtam, nem tágított. Mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, és ő nagyon megöregedett. A tábor minden napja két-három napot vesz el az életéből, s ki tudja, hogy mikor nyílnak meg a kapuk. Egy gyűrött kockás füzetnek három lapja még megmaradt, az egyiket feláldozta. Valahonnan tollat is kerített. - Eszemnek teljes birtokában... - kezdte meg a szöveg diktálását - rendkívüli időben, még egészségesen, de már elgyengülve, a következőkben határozom meg a végakaratom... „Sohasem tulajdonítottam olyan jelentőséget a hazai földnek, mint most. Bárhol hunynám le a szememet, a feleségem és fiaim kötelességévé teszem, hogy szállítsanak haza és hazai földben temessenek el. A falumban, ahol születtem, anyám és apám mellé fektessenek. Ez felel meg az illendőségnek is. Az igazi vagyont már szétosztottam. Minden örökösömnek egészet adtam, egy sem jutott kevesebbhez. Parányi magként vetettem el a szívükben a haza- és emberbaráti