Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

nak előkészítették a terepet. A gyalogos meg sem indult, amíg az ellenséges terepen mozgást jeleztek a felderítők. Nem kívánom azt mondani, hogy pazarolták az anyagot. Egyszerűen nem törődtek azzal, hogy milyen mennyiségben használják fel. Egy kicsit talán kérkedtek is azzal, hogy kimeríthetetlen készleteik vannak. Jellemző a freyungi kalandunk egyik részesének az elbeszélése. Egy amerikai nyitott dzsip haladt el az országút mentén álló csoport mellett. A vezető mellett ülő katonának kényelmetlen volt a lábánál elhelyezett sonkakonzerveket tartalmazó láda és egyszerűen kirúgta a hatalmas csomagot az országút porába. Az út mentén tartózkodó amerikai katonák egyike sem vette fel. Némán tűrték, hogy a kiéhezett hadifoglyok zsákmánya legyen. Én ebben a hányaveti rúgásban egy amerikai katona emberségét láttam megnyilvánulni. Tudta, hogy a hadifoglyoknak pillanatnyilag nem tudnak enni adni. Ha már a hadsereg nem képes erre, juttat valamit ő. És a társai tiszteletben tartották ezt a gesztusát. Nagyon sok amerikai katona mutatott emberséget, ha ez nem is felelt meg mindig az európai értelemben vett illemszabályoknak. Találunk példát az ellenkezőre is. Sokan néztek gyűlölettel a német és a németeket kiszolgáló magyar hadifoglyokra. Nemegyszer éreztük az ellenszenv kézzelfogható következményeit. Lelkileg ez tette annyira elviselhetetlenné a kezdeti éheztetést és a hosszú ideig tartó embertelen elhelyezést. Nem egy amerikai rokona pusztult el koncentrációs táborban, de rokon sem kellett ahhoz, hogy valaki a koncertrációs táborok rémtetteiért megtorlást kívánjon. A freyungi fogadtatás már sejtette, hogy az amerikai hadseregnek a legkisebb gondja sincs arra, hogy milyen bánásmódot biztosítson a hadifoglyoknak. De a hadvezetésnek nem is volt könnyű a helyzete. A keleti fronton máról holnapra egész német hadosztályok kerekedtek fel és indultak nyugatra, hogy amerikai fogságba kerüljenek. Volt olyan nap, hogy egymillió ember adta meg magát. Ami minket illet, az első nap esőben, szélben ácsorogtunk az Isten szabad ege alatt, és egy darabka kenyérrel sem enyhíthettük az éhségünket. Kifázva és kiéhezve indultunk tovább. Május 3-án százszemélyes, hatalmas teherautókkal mentünk Janshofba. Azt hiszem, megtévesztő, ha bármilyen község nevét említem. A fogolytábor egy nagy mező szögesdróttal elhatárolt területe. Harminchatezer embert szorítottak itt össze. A tábor képe vigasztalan. Jóformán minder, négyzetméteren áll egy fogoly. Az egyik fejére borított sátorlappal, a másik takaróval védekezik a szűnni nem akaró esőben. Arcuk sápadt, beesett, valamennyi éhes. Kíváncsian néznek minket, a most érkezőket, vajon hol tudunk magunknak egy kis helyet biztosítani. Mert a tábor őslakója nem hajlandó összébb húzódzkodni. Védeni kíván minden talpalatnyi földet. Nem egynek földből kivájt teknője is van. Éjszaka ide fekszik, ebben védekezik a hideg, a szél ellen. Egyik-másik teknő mestermű. Gazdájának sok az irigyeMiután Kemény százados alakulatától elsodródtam, LIarmath Gyula és Mándy