Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Árpád hadnagyokkal kutattam az emberformájú egyenruhás, ágrólszakadtak között hely után. De sikertelenül. Ha egy pillanatra megálltunk, a helyük tágasságát féltők szemében fellobbant a gyűlölet fénye. Ahol még lett volna hely, a fű alatt totyakos tócsa rejtőzött vagy útkereszteződés volt, amelyen napjában százan és százan haladtak át. Viszonylag tágas helyet hagytak a szemétdombnak, de a tövét már minden oldalról elfoglalták. Nem sokkal több helyet találtunk a tábor határán, a szögesdrót mentén. Itt volt a hosszú árokból és rúdból álló latrina. Ide viszont akkor sem kívánkoztunk volna, ha ennek szomszédságában mind a hármunknak átadnak egy-egy teknőt. Itt-ott találtunk volna egy-egy kényelmes állóhelyet, de nem akartunk egymástól elválni. Egy ilyen mindenféle nációból álló vadidegen embertömegben veszélyes dolog, ha az ember egyedül marad. Még tanúja sincs, ha - esetleg egy semmiségért - leütik. Keresgélésünk során tanúja voltunk egy brutális verekedésnek. Mint két vérengző fenevad, úgy ment egymásnak a két fogoly. Meggyőződhettünk arról, hogy e fogolytábor nemcsak tisztességes katonákkal van tele, összegyűlt itt Európa szemete is. A két fogoly egy darabka fán veszett össze. Később tudaik meg, hogy aranyat ér, kés és fémeszköz hiányában az ember ezzel vághat vagy mélyíthet magának teknőt. Másfél órai keresés után is ott voltunk, ahol a kutatás kezdetén. A teknőtulajdonosok türelmetlenségét kiváltva, reménytvesztve álltunk meg két teknősor között. És akkor került sor valami váratlan dologra. Az egyik német hadifogoly magához intett minket. A szomszédságában felajánlott két teknőt. Gazdáikat az amerikai egészségügyi szolgálat emberei elvitték. Az elcipelt foglyok bízták meg a teknő őrzésével, de úgy látszik, már nem térnek vissza. Neki sem közömbös, ki keiül a szomszédságába. Nem akar egy szép nap arra ébredni, hogy az éjszaka folyamán lehúzták róla a csizmáját. Ami még enyhe dolog lenne, ha az ember nem fázna fel. Hármunknak a két teknő még sok is volt. Különösen kezdetben, amikor a szünet nélkül potyogó esőben nem volt kedvünk leheveredni. De milyen telhetetlen az emberi természet. Amikor már megvolt a szállásunk, a gyomrunk jutott az eszünkbe. Már második napja nem kaptunk enni. Kiderült, csak italra számíthatunk. Az sem megy ingyen. Napjában kétszer adnak ivóvizet, de azért is élethalálharcot vívnak a foglyok. Az étkezésnél is nagyobb problémám akadt. A teljesen nyitott, kb. 50 méter hosszú latrinán az ülőrudaktól másfél méter távolságra üllek, illetve álltak az emberek. Alaposan megunva az undorító látványt, közömbösen néztem a semmibe. Rettenetes volt a kartávolságnyi közelsége ezeknek a vadidegen embereknek. Két napon keresztül egy betevő falatot sem ettünk. Inni is alig kaptunk valamit. Víz ugyan volt, de eső formájában. A csajkájukban gyűjtöttek is sokan. Már negyedik napja egyfolytában esett. A fogolytábor őslakóin már jelentkeztek a teljes kimerültség első jelei. Félelmetes intő jel volt ez nekünk is. Aggodalommal szemléltük, milyen sors elé nézünk, mi lesz belőlünk további egy-két nap elteltével. A borotválatlan, esőmosta piszkos arcok évtizedek öregedését jelezték, a maradék energiát is kiszivattyúzó, mind bozontosabb szakáilak a majmok egyformaságára degradáltak, mindenesetre eltűntették a foglyok egyéniségét.