Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Semmiképpen sem arra, hogy öljek vele. Csak az elveim vezettek. Esküt tettem arra, hogy a fegyverem minden körülmények között megőrzöm. Én nem akartam háborút, én nem üzentem háborút, én nem adtam meg magám, én nem kötöttem békét, mindahhoz, ami történik, semmi közöm. Csak magyar katona vagyok. Lehet, hogy tudat alatti válasz volt ez arra, hogy a német is, az amerikai is hajlamos arra, hogy a kis népek fiait lenézze. így a magyart is. Egy harcos alakulat vetett fogságba. Aligha csodálkozhattunk azon, hogy a velünk foglalatoskodó katonák nem nagy súlyt helyeztek az udvariasságra. Egy kicsit úgy tekintettek ránk, mint akik akadályozzuk ennek a harcászati egységnek a mozgását. Mindent elkövettek, hogy rövid időn belül hátra szállítsanak. Nem igaz az, hogy a népek és nemzetek között ne lenne különbség. Míg az amerikai fehérek jóformán észre sem vettek, a néger katonák barátságos mosollyal fogadtak, ha valamire szükségünk volt, figyelmesen meghallgattak. Nem mintha sokat tehettek volna értünk. A legtöbb egyszerű gépkocsivezetőként szolgált. Ezeknek a négereknek a lelke mélye őrizte azokat a sebeket, amelyeket a szüleik, nagyszüleik, őseik kaptak és felelevenedett bennük az egyenlőtlenségre épített múlt. És ők velünk, a gyengébbekkel éreztek. A tiszti asszonyok biztosak voltak abban, hogy a férjeikkel együtt szállítják el őket. Tévedtek. Még mielőtt magyarázkodhattak volna, férjeik, a többi tiszttel együtt, már úton voltak. Az ismeretlen fogolysors irányában. Még szerencsés volt az az asszony, aki felismerte férjét a fogolyszállítmányban és egy istenhozzádot küldhetett az elrobogó teherautók után. Megkezdtük tehát a fogolysorsot. Kicsi csomagunkkal sorban álltunk és vártuk a szállításunkra kirendelt teherautókat. Tizenöt-húsz ember szállítására alkalmas teherautók álltak meg mellettünk és azokra kellett felszállnunk. De nem tizenöten, nem is húszan, hanem harmincannegyvenen. És a csomagok nélkül. Szorosan egymás mellett álltunk a tehergépkocsi nyitott szállítóterében, amikor a csomagjainkat, a koffereket, hátizsákokat, közönséges lenzsákokat, kisebb-nagyobb táskákat a fejünk felé dobálták. Véletlenül sem kerül az ember fejére a saját csomagja. De mindenki vigyázott arra, amelyiket megfogta, mert tudta, hogy az övé is egy másik hadifogoly kezébe került. De ide-oda dőlve nem maradhattak kézben a csomagok, lecsúsztak azok az autó padlózatára, s rajtuk tapostunk. A néger autóvezetők nyolcvan-kilencven km-es gyorsasággal száguldottak a szűk, harmadosztályú országutakon. Miután a kanyarokban sem törekedtek a sebesség csökkentésére, a jobbra-balra dűlő harminc-iic^yven ember majdnem kilendítette a kocsit az egyensúlyi helyzetéből. A mi teherautónk előtt egy pótkocsis teherautó száguldott. Az egyik kanyart olyan éles szögben vette, hogy a pótkocsi felemelkedett az úttestről, kilendült az árok felé. Az mentette meg a katasztrófától, hogy a pótkocsi egy beton villanyoszlopnak ütközött, s az visszalökte az országútra. Egy olyan útra tértünk át, amelynek két oldalán fasor volt. Az útra behajló ágak végigvertek a foglyok hátán. Az egyik tiszt szemét érte ütés. A szeme még másfél hónap múlva sem jött rendbe.