Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Magányos üteg hetven kilométeren át a senki földjén Tehát a kiadott parancs időpontját is nézve, nagy késedelemmel indultunk el. Hetven kilométer út állt előttünk. S tudtuk, hogy ezt a távolságot erőltetett menetben kell megtennünk. Amikor elhagytuk Delatynt, és áthaladtunk az első vonalon, — mint mondtam — a harcedzett gyalogos katonák is csodálkoztak vakmerőségünkön. Egy magányos üteg hogy vághat neki egy, az ellenségtől megszállt területnek. Legjobb esetben senki földjén megyünk át, de itt is nagyon sok a partizán. Az országúton lóháton, gyalogmenetben ki vagyunk téve egy olyan oldaltámadásnak, kézifegyver vagy géppuskatűznek, amelyik az utolsó szálig leszed a lóról, lövegről. Mi magunk tudtuk legjobban, hogy nem vagyunk bátrak, csak parancsot teljesítünk. Azt is tudtuk, a jó tanácsokkal, figyelmeztetésekkel nem érünk semmit. Úgy tettünk, mintha oda se figyelnénk. De mindegyikünkben tovább fokozódott az aggodalom. Igen, küldetésünket egy lelkiismeretlen parancs határozza meg. Az tudja legjobban, aki a parancsot kiadta, hogy vesztünket okozza. Több kilométert megtettünk és nem találkoztunk senkivel. Úgy látszik, a messzire előretört szovjet előőrsök a hadsereg felzárkózására vártak és valamelyest visszahúzódtak. Mindenesetre mindenütt ott a tanújele annak, hogy e területen már nagy harcok voltak. Igen, ez a terület senki földje. Most tehát magam is látok egy ilyen frontrészt, amelyről az újságokban annak idején annyit olvastam. Csakhogy ez a senki földje is a szovjet hadseregé, mert a növény- és állatvilágtól a lakosságig minden és mindenki a németek ellen érez. S mi azok oldalán vagyunk. Tehát minden pillanatban számíthatunk arra, hogy a partizánokba ütközünk, vagy szovjet csapategységekkel találjuk magunkat szemben. Elképzelhető a meglepetésünk, amikor magyar katonai tehergépkocsik bukkannak fel. A katonák figyelmeztetnek, hogy saját érdekünkben forduljunk vissza. Sztaniszlauból már alig tudtak kijutni. Biztosra veszik, hogy a város egy-két órán belül elesik. Ők Delatynba menekülnek, az egyébként közelebb is van a magyar határhoz. Kérdéseikre röviden közöltük azt, amit mi tudtunk. Nekünk meg nem volt mit tennünk, folytattuk utunkat. Sietni szerettünk volna, de nagyon nehezen haladtunk előre. A laktanyához szokott, jól tartott kincstári lovak csődöt mondtak. A jelentős rakomány, a nagy hideg kivette az erejüket. A lövegekkel, országos járművekkel (kocsikkal) meg-megálltak. A tüzéreknek ismételten le kellett szállniuk, hogy a lovaknak segítsenek. Kiss Sándor ütegparancsnok haragszik, de nincs kit okolnia. Nem tehet mást, a málhák elosztásán változtat, az elgyengült lovak terhén könnyít. De ez sem segít. Nyilvánvalóvá vált, ezekkel a lovakkal még lépésben sem érjük el Sztaniszlaut. Elengedhetetlen a lovak pihentetése. Úgy dönt: Nadwornán szállásolunk. Ezzel viszont legalább hetvenöt százalékkal növeltük az esélyét annak, hogy elveszünk. Lehet, hogy már az éj folyamán, pihenés közben szovjet fogságba kerülünk.