Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

sírni is, amikor vigasztalni kezdtem, kitört belőle a zokogás. A sírásban tördelt szavaiból annyit vettem ki, hogy két év óta az apukájáról sem tudnak és most a mama sincs. Gyenge, esetlen német tudásommal próbáltam vigasztalni. Végül is alvásba sírta magát. Hiába vártam a háziasszony hazatérését. A félelem érzése fogott el! Milyen nagy felelősséget vállaltam! Itt egy gyermek, akinek talán nem jön vissza az anyja soha. Veszedelembe kerülhetett a háziasszonyom is, háborús időben minden lehetséges. Az a szomszédasszony, akire a gyermeket bízták, eltűnt, azt sem tudom merre lakik és hogy hívják. Azért mert „szomszédasszonynak" nevezték, lakhat az a város más részén is. S mit teszek akkor, ha jön a rendelkezés: az alakulatom azonnal hagyja el a helységet, vonulunk tovább. Eszembe jutott a soproni asszony, az ölébe pottyant négyéves gyermekkel, akit nem helyezhetett el egy ajtóküszöb mellé. Leszáll az est. Készítek magamnak valami kis vacsorát, majd kiállók a ház kapuja elé, s arrafelé lesek, amely irányból jönnie kell a háziasszonynak és esetleg a betegnek. A beteget az orvosok vissza is tarthatták. Lehet, hogy kórházi ápolásra szorul. Az utca kihalt és koromsötét. Egyelten lámpa sem ég. Csak egészen ritkán suhan el egy-egy ember az úttesten, távol a járdától, a sötét kapuktól, kapualjaktól. Ki tudja, kik lehetnek? Városlakók? Idegenek? Katonaszökevények? Egy biztos, ilyen későn csak ott nyitnak nekik ajtót, ahol várnak rájuk. Egy géppisztolysorozat szakítja meg a csendet. Ezt egy újabb követi. Majd puskaropogás hallatszik a helység nyugati vége felől. Emberi kiabálás, sikoltozás követi a fegyverek zaját. Valahol áttört a szovjet hadsereg és a gyalogsága, megkerülve a városkát, nyugat felől hatol be a főutcán? De miért ez a nagy csatazaj? Itt nincsen német katonai egység? A harci zaj mindig erősebb. Időnként erős lódobogást is hallok. Fel-feltörő zokogással egy asszony fut el mellettem a járdán. Mint aki most az úttestet tartja veszedelmesebbnek. Megkérdezem, mi történt? Először megijed tőlem, majd kapkodó lélegzetvétellel mondatrészeket tördel. Megtudom, idegen nyelvű lovasok támadták meg a várost és élelmiszert rabolnak. Senki sem mer ellenállni, mégis vaktában lövöldöznek. Csoda, ha nem volna sok sebesült. Ahonnan az asszony menekült, felgyújtották a fásszínt. Igen, már én is látom, több helyen lángnyelvek csapnak a magasba, másodpercekre megvillantják a házakat, a templomtornyot. Lehetséges volna ez Németországban? A német birodalomban? Szervezett lovas rablóbandák vágtathatnak fel-alá az országban? Egy másik menekülőtől megtudom, hogy a támadók a német hadseregbe beosztott idegen származású lovasok, akiket a németek becsaptak. Most már beszüntették az élelmezésüket is. A válasz: azt szereznek maguknak, amit tudnak. Hol lehet a háziasszonyom? A beteggel abba az irányba távoztak, ahonnan az a rablóbanda jött. Csak nem találkoztak? Befutok a szobába, megtekintem az alvó gyermeket, majd a revolveremmel térek vissza. Majdnem kinevetem magam. Mit érek egy revolverrel? Ha egy századom