Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

volna, akkor sem tudnám hogy merre menjek, merre keressek - de meg, hogy hagyhatnám itt a gyermeket? A lángnyelvek mindig magasabbra csapnak. És eszembe jutnak a lángbaborított ukrán falvak. Azok, akik berontottak a városba, idegen országban vannak, nem kímélnek semmit. Talán eszükbe jut, hogy saját hazájukban kő kövön nem maradt. Új és másfajta sorozatlövések hallatszanak. Nem sokáig. Német sorkatonaság érkezett. A rablók elmenekülnek, csak a pusztítás, a tűz maradt a nyomukban. A nyugati városrész felől megint jön egy asszony. Sietős léptekkel. Figyelmeztet, menjek be gyorsan a házba, zárkózzam be. S ne engedjek be senkit. SS alakulatok fésülik át a várost. Elmenekült rablók után kutatnak. De ezeknek a saját vérük sem jó, diadalérzéssel csípnek el feketézőt, papírral nem rendelkező idegent, de különösen katonaszökevényt. Ez utóbbiaknak nincs irgalom. Most már nem nagyon szállítgatják őket, egy helyben agyonlövik. Bemegyek a házba. Leülök, közben nézem az alvó gyermeket és hallgatózom. Ki jön meg előbb? Azok-e, akiket várok, vagy hívatlan német rendőralakulat. Az utca felől szekérzörgést hallok. Lovak patái csattognak a kövezeten, s alig érthető vezényszavak hangjai hatolnak át az ablaktáblákon. Egy katonaalakulat érkezett. Itt állt meg a ház előtt. Még csak ez kellett! Kimegyek a ház előtti előkertbe. Megkönnyebbülve látom, hogy magyarok. Már éppen elbeszélgetnék a kerítésen át az egyik magyar katonával, amikor dörömbölést hallok a kiskapu felől. Megérkezett a háziasszony és vele a beteg fiatalasszony. A szerencsétlen betegnek jártányi ereje sincs. A háziasszony elmondta, orvost nem találtak és visszafelé az út legnagyobb részét gyalog tették meg. A fiatalasszonyt a lélek hozta. A beszélgetés zajára a gyermek felébred, kiugrik az ágyból, az anyjához fut, aki még az ölelésre is erőtlen. Láttam, ha nincs azonnal orvosi segítség, az anya menthetetlenül odavész. A tehetetlenség fájdalmával nézem. A nyitva hagyott ajtón három katona jön be. Szállást szeretnének. A háziasszony nevében közlöm velük, lesz helyük, ha a lehető leggyorsabban magyar katonaorvost kerítenek. Magam is velük megyek. Szerencse? Isteni gondviselés? A sors kifürkészhetetlen szeszélye? Sikerült egy magyar katonaorvost találnunk. Azzal és a három honvéddel visszamentem a háziasszonyomhoz. Amikor visszaérkeztünk, a konyhában német katonákat találtunk. A Gestapo emberei egy sápadt, beteges kinézetű, középkorú német férfit hallgatnak ki. Duiván, gorombán, úgy, ahogy szokták. Hamar megértettem, a Gestapo emberei a pajta mögötti kis kamrában megtalálták a háziasszony katonaszökevény férjét. A háziasszony zokogó szavaiból csak annyit értettem meg, hogy egy helybelire gyanakszik, aki a férjét feljelentette. A magyar orvos főhadnagy egy határozott, bátor egyéniség volt, félretolt mindenkit és kérdezte, hogy hol a beteg? Majd addig, amíg megvizsgálja, csendet kért. A szomszéd szobából, ahová a fiatalasszonyt bevitték, ki is szólt, hogy csend legyen. - Ruhe, ruhe!