Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

clolkozom azon, hány ember pusztul el a háború alatt, aki nem került fel a hivatalos veszteséglistára. Nem érte géppisztolygolyó, ágyúlövedék repesze, nem temette maga alá repülőbombázás során egy ház, csak egy közönséges betegség lepte meg. Betegség, amelyre van orvosság, ha van és létezik egy orvos, aki a betegséget megállapítja és az orvosságot felírja. De a betegség sem mindig a legrosszabb. Itt van ennek a négy-öt asszonynak az arcára kiült félelme. Rettegnek, mert arról sem tudnak, ami már múlt, hogy elesett-e a férjük, gyermekük és előttük a jövő mindazzal a veszedelmével, ami még nem érte el őket. Szervezetükből hány órát, napot, talán évet morzsolt le ez a háború! Erről a veszteségről sem készül kimutatás. Jelentkeznem kell az alakulatomnál, eltávozom. A jóformán üres utcában vigasztalanul kopog a csizmám sarka. Ha szembetalálkozom egy polgárral, az arcát kutatom. Az arcára írt, hozzám intézett kérdést: én mit keresek ebben a helységben. Miért nem megy mindenki haza, oda, ahová való? De senki sem néz rám, úgy megy el mellettem mindenki. Vajon hol kalandozhatnak a gondolataik? Négy Volkssturmista halad a városka keleti határa felé. Pár szóval elbeszélgetek velük. Egymástól várjuk, van-e valami új hír. Kideml, semmit sem tudunk. Ők azért „vonulnak" a kiépített állásuk irányába, hogy megnézzék a torlaszt, amely mögött meg kell védeniük a várost szovjet tankokkal szemben. A Wehrmacht képtelen megvédeni a birodalmat, ez a pár idős, rokkant ember majd megvédi a várost. Elgondolkozom. Vajon ki adta ki az ellenállási parancsot és jelenleg hol van? Amikor visszatérek a szállásomra, a háziasszony kétségbeesetten fogad. A fiatalaszszony nagyon rosszul van, csak orvos segíthet rajta. El kellene vinni egy másik községbe, ahonnan még nem vitték el az orvost. Közel s távolban csak egy kereskedő takarított meg egy kis benzint, az vihetne el az autójával, de kijelentette, neki a meneküléshez kell. Tekintettel kell lennie a gyermekeire is. Tudtam, bennem van minden bizodalmuk. A mi alakulatunk ad kocsit, orvoshoz szállítjuk a beteget. Nem magyarázhattam, hogy csak néhány hete tartozom a századhoz, semmiféle rendelkezési jogosultságom nincs. A társzekerek menekülők holmijától roskadoznak, azok lepakolására senki sem vállalkozik és a századnak bármely pillanatban tovább kell vonulnia. Kimentem az utcára gondoktól terhelten. Mit csináljak? Ha közel a baj, közel a segítség is. Egy német teherautó vezetője készségesen vállalta, hogy elszállítja a beteget, útközben taiá^ak orvost. A fiatalasszonyt feltettük a teherautóra, a háziasszonyom mellé ült. Még ezt megelőzően az egyik szomszédasszonyra bízta a fiatalasszony hétéves kislányát. Aggódva tekintettem a távozók után, vajon sikerül-e megmenteni a beteg életét? A magam laikus tudásával igen súlyos vakbélgyulladásra gyanakodtam. A gyermek oltalmazásával megbízott szomszédasszony a gyermeket az én háziasszonyom hálószobájában fektette le, majd azzal távozott el, hogy hazanéz az otthonába és jön vissza. Sohasem láttam többé az életben. A gyermek nem tudott elaludni. Gondolatvilágában az anyját követte. Először félt