Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Száz-százötven méteren keresztül feszülten hallgatóztam nem követnek-e. Szerencsére sietős volt a dolguk. A macska-egér harcra már nem volt elegendő idejük. Meg talán egy kicsit túl sok csellengő katona mászkált Sopron utcain. Erre a viszonylag elhagyatott utcára is idetévedhet belőlük. Őszintén megörültem, amikor megtaláltam Thuróczy Pistát, akivel együtt folytattuk tovább az utat. Lassan besötétedett, megkezdtük a szálláskeresést. Vérmes remények nélkül. Pillanatnyilag kétszer, háromszor annyi ember lehet Sopronban, mint amennyi a város lakosságának a száma. Minden ház zsúfolt. Kicsit késő is van ahhoz, hogy az ember bekéredzkedjék valahova. Már visszafelé haladtunk, hogy legalább a táborozásunk helyéhez közel legyünk, amikor az egyik családi ház ajtajában megpillantunk egy gyalogos katonát. Thuróczy Pista csak úgy találomra odaszól: - Van bent nálatok valamilyen állóhely? Csak fedélre volna szükségünk. - Nekünk is csak állóhelyünk van, de legalább melegben vagyunk - válaszolja a honvéd. - Jöjjenek hadnagy úr, összehúzzuk magunkat. - Nem kell kétszer mondanod, már jövünk is - válaszolta Thuróczy Pista. A szoba-konyhás lakásban legalább tíz katona tartózkodott. Igaz, csak a konyhában fogyasztották a levegőt, itt viszont az ember egy lépést sem tehetett, hogy egyenruhába ne ütközzék. A háziak, arcukon a már úgyis mindegy kifejezéssel, minket kettőnket is szívesen fogadtak. Terültek-fordultak és már szék került alánk. Ágynak ugyan nem használhatjuk, de legalább ülünk, mégpedig melegben. Nem sokig kísértem figyelemmel a jelenlévők beszélgetését, elnyomott az álom. Nagy riadalomra és szirénázásra ébredek. Légitámadás érte a várost. A házigazda és felesége az előre elkészített táskával és pokrócokkal már útra készen várta azokat a honvédeket, akik hozzájuk csatlakoznak. A város északi határában a pincesorban van egy pincéjük, biztosabb menedéket nyújt, mint a ház rozoga pincéje. Jóformán másodpercek leforgása alatt kiürült a ház, elment mindenki, egyedül maradtunk. Még mondani sem szép, de nagyon megörültünk az új helyzetnek. Mi, a fronton járt, száz veszélyes helyzetet végigélt katonák nem ijedünk meg egy kis bombatámadástól. Az, aki fél, rejtőzzék el a város melletti pincékben. Egy szót sem kellett arra vesztegetnünk, hogy egymást meggyőzzük. Pillanatok alatt levetkőztünk és bebújtunk a házigazdák egymás mellé állított két ágyába. Már az ágyban voltunk, amikor eszünkbe jutott, hogy a lámpa fénye megnehezíti elalvásunkat. Na, meg nyílt kihívás az elsötétítésre vonatkozó jogszabállyal szemben. De egyikünknek se volt lelkiereje ahhoz, hogy kiszálljon az ágyból. Pedig de hasznos lett volna, legalább megnézni, hogy hova dobáltuk szét a ruháinkat. Nem kellett sokáig várnunk ahhoz, hogy átértékeljük az eseményeket. A város irányából mind sűrűbben és erősebben hallatszottak a bombarobbanások.