Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Sugárkévék jelentek meg az égbolton és állandó jellegű motorzúgás jelezte, hogy a bombázó kötelék Sopron felett kering. A mieink is megkezdték a munkát. Eszétvesztett kutyaként ugattak a légelhárító ágyúink, de nem sok kárt okoztak az ellenséges légi köteléknek. Váratlanul vakító fény árasztotta el a szobát, majd ezt éles csattanás, tompa dörrenés követi. Megrendül a föld, a ház, és szörnyű csörömpölés közepette kihullanak az ablaktáblák. Már ülünk az ágyban és feszülten figyelünk. Alig telik el további pár másodperc, újabb vakító fény, még nagyobb dörrenés és földrengés, egy nagyméretű repülőbomba közvetlenül az ablakunk előtt vág magának gödröt a talajba. A repeszek elárasztották a szobát, leszakították a szoba csillárját. Már koromsötét volt a szobában, amikor még mindig hallottuk egy-két lehulló repesz kopogását a szoba padlóján, az asztalon és székeken. Szégyen, nem szégyen, egy cirkuszi akrobatának is dicsőségére vált volna az a gyorsaság, amellyel kipattantunk az ágyból. És ekkor, amikor lóhalálában sarkantyúztuk volna önmagunkat a nagyobb sietségre, hosszú időn át az eldobott ruhaneműk keresésével voltunk elfoglalva. Az egyik kapcám úgy eltűnt, hogy csak egy újabb fényözön rövidke ideje alatt volt módom megtalálni. Már lent voltunk a picében, ahol újra hallani véltük a házigazda szavát: ez a pince arra jó, hogy maga alá temessen. A légitámadás után a város több helyén tűz pusztított, a fel-felcsapó lángok kísértetiessé tették a sötétbe borult várost. Másnap délelőtt az alakulatunk még nem indult el. Thuróczy Pistával körülnéztünk a városban. Egy hatalmas földrengés sem rázhatta volna meg jobban. Félig, vagy egészen összeomlott házak, kidűlt villanyoszlopok, felfordult járművek, felszakított úttestek jelzik, rettenetes éjszakát kellett átvészelnie a városnak. Félelmet eláruló, ijedt emberek sietnek az utcákon, az egyiknek odaveszett az otthona, a másiknak megsebesült, meghalt egy hozzátartozója, sokan elsodródtak egymástól, azt sem tudják, hogy a feleség, gyermek, barát életben maradt-e. Az utcán egy gyűrött, csapzott ruházatú, kócos hajú nővel találkozunk. Karján egy négy év körüli gyermek. Szinte eszelősen kérdi meg tőlünk, hogy mit csináljon a gyermekkel, azt sem tudja, hogy hogy hívják, az ország belsejéből menekült szülei bombatámadás áldozatai. Akkor, amikor az a rémes esemény bekövetkezett, a gyermeket felkapta a kezébe, otthagyta a helyszínt és most nem tudja, hogy hol tegye le. Kinek adja át. Senkinek sem kell, egyelőre a hatóság sem foglalkozik vele. Pedig neki is intéznie kell a saját dolgát. Minekünk sincs válaszunk a kérdésre. Tudja ezt ő is, elvégre levegőben lógó katonák vagyunk, de meg kell osztania a gondját másokkal, mert fél, hogy az idegei felmondják a szolgálatot. Gondterhelten megyünk tovább. Egy kétemeletes háznak csak az egyik fele áll, a másik fele, mintha borotvával hasították volna le, romokban hever. Mindkét emelet egy-egy lakása keresztmetszetét mutatja a kíváncsi szemeknek. A szomszédos házak valamelyikének a lakója elmondja, egy fiatalasszony fent maradt a második eme-