Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Minden arc fáradt, levert, sovány. Az egész városban nincs egyetlen mosoly. Mindenki szomorú. Az emberek többsége még nem tudja, hogy hol hajtja le a fejét. Sokan feleséggel és gyermekkel. Ez is, az is elkallódott ember, aki leszakadt egy családról és itt remél újra találkozást. Vannak, akik kíváncsian forgatják a fejüket. Abban reménykednek vagy inkább félnek, hogy elveszett társukkal találkoznak és válaszolni kell feltett kérdésekre: miért hagytad el otthonunkat, mért hagytál hátra mindent és mit remélsz túl a határon. Én is kutatom az arcokat, hátha találkozom ismerőssel, rokonnal. Találgatom, hogy azok akikkel szembe kerülök hova valók? Ki jött Miskolcról, Szegedről, Nyíregyházáról? Az az érzésem, csak soproniak vannak kevesen az utcákon. Még attól is félnek, hogy a jöttment menekülők a járványok csíráit szórják szét a városban. És egy ilyen feltevés nagyon is kézenfekvő lehet. A rokoni érzés különös melege fut végig rajtam. Nagy ládái mellett áll és elszállításra vár édesapám unokatestvére Rhédey Magda és férje Kristály Aladár földművelésügyi minisztériumi miniszteri tanácsos. Az ő szemükben is megcsillan az öröm. Ölelésünkön keresztül megölelünk minden hozzátartozót, miközben felsír bennünk a magunkra hagyatottság fájdalma. Aladár bácsival utoljára öleljük meg egymást az életben. Úgy értesültek, hogy a szüleim Budapesten vannak, a feleségemről és gyermekeimről nem tudnak semmit. Magda néni felsír, visszajöhetnek-e még valaha? Az egyik kisfia sírja Magyarországon marad, attól a sírtól nem tud elszakadni soha. Elbúcsúzom, hogy a megbeszélt helyen találkozhassam Thuróczy Pistával. Az egyik utcában az egyik házból 8-10 nyilaskeresztes karszalagos legény hurcolkodik. Temérdek bútor, láda kerül a teherautóra. Valószínűleg az egyik pártházat menekítik. Az egyik ládát hárman sem bírják. A legrangosabbja odakiált hozzám: - Hé! Jöjjön már segíteni nekünk! Az arcomba szökken a vér. Ez a senki hogy mer leszólítani? Amikor razziáztak, felelősségre vontak, kivégeztek, börtönbe szállítottak, nem kértek segítségül senkit. Miért mennének el abból az országból, amelyet két kézzel pusztítottak? Tetteikért nem kívánnak helytállni? Magyarországból már éppen elég vagyont vittek ki külföldre, ezek mennyiségét még növelni kívánják? Egy pillanatra megálltam, a csoporttal szembefordultam, s arcomon a megvetés kifejezésével csak annyit mondtam: nem hé, hanem magyar királyi tüzér hadnagy vagyok. Megdöbbenve néztek rám. Tőlük, akik haláltáborokba továbbítottak, kivégző osztag elé vittek, mindenki félni szokott. Milyen hang ez? Még mielőtt válaszoltak volna, hátat fordítottam, és tovább indultam. A szitkok özönét zúdították utánam. Nem kísértettem tovább a sorsot. Ki vonja őket felelősségre, ha elfognak, beszállítanak a pártházuk pincéjébe és egyszerűen lelőnek? Még a győrszabadhegyi iskola sem kerestetne. Nem válaszoltam, továbbmentem, Nem minden félelem nélkül. Utólag döbbentem rá, provokáltam őket és ezzel kockáztattam az életem.