Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Az egyik lőszeres kocsi lovai végleg leálltak. Nem volt kétséges, elérkeztek a végső kimerüléshez, a lovak minden további nógatása csak állatkínzás volna. Azonnal rendelkeztem, a lőszert elosztottuk más kocsikon, a szekeret oldalra nyomtuk és a kifogott lovakat, egy-egy pokróccal letakarva sorsukra hagytuk. Nem volt lelkem kivégeztetni őket, talán még magukhoz térnek. Csak ne akadjanak még kegyetlenebb gazdára. A ló sohasem panaszkodik. De nehéz a szemébe nézni, mikor szomorúan, szemrehányóan reánk néz. így búcsúzott el tőlünk ez a két szegény pára. Hűtlenek voltunk hozzájuk és én szégyelltem magam. A lőszer szétosztása nem bizonyult helyesnek. A többi ló azonnal megérezte azt a kevés súlytöbbletet is és sok megmakacsolta magát. Az ellenség a hátunkban, az újabb és újabb leállás felháborította az utánunk menekülő alakulatokat, felhívtak arra, hogy álljunk félre, amíg elhaladnak mellettünk. Ez viszont az üteg elveszését jelentette volna. A tisztek közül csak én voltam fent és hátul Pálházay László hadapród őrmester. S pihenés nélkül Pócsi László őrmester. Pócsi Lászlóval tanácskoztam, s arra az álláspontra jutottunk, hogy a lőszer egy részét le kell dobálnunk a szekerekről. Ellenkező esetben leáll az egész üteg, s a lőszernek még a töredékét sem tudjuk megmenteni. Olyan kérdésről volt szó, amelyért hadbíróság jár. Jóny Viktort felköltöttem, közöltem, hogy lőszert kell elszórnunk. Jóny Viktor fáradt és beteg volt. Fásultan közölte, tegyek azt, amit jónak látok, most én vezetem az üteget. Megtörtént a katonaszemmel súlyos fegyelemsértés, több, bűncselekmény: a lőszer egy részét leszórtuk a szekerekről. Rendkívül nagy felelősséget vállaltam magamra. A lőszer szándékos elszórásáért akár főbelövés is járhat. Ha itt, kint a hegyoldalban, a szerpentinen, most ülne össze a hadbíróság, még akkor is, ha kipihenten ítélkeznek felettem, talán megértenék, hogy nem cselekedhettem másként. De a hadbíróság majd hetek, esetleg hónapok múlva ül össze, napfényes délelőtt, kényelmes meleg szobában és láblógatva bírálja el azt, hogy nekem mit kellett volna tennem. Egy szinte biztos, a hadbíróság minden tagja külön-külön is azon az állásponton lesz: ő bizony nem adott volna ki ilyen parancsot. Növelte a veszedelmet, hogy utánunk más alakulatok is jöttek, ezek meglátják az elszórt lőszert, s jelentik a közbotrányt okozó magatartást. Ez a feltételezés később alaposnak bizonyult. Megérkeztünk végre Dobsinára, a vízválasztó magaslatra, amelynek egyik oldalán a Sajó, a másik oldalán pedig a Garam ered. Tüzelőállásba megyünk. Abban reménykedünk, hogy itt a magaslaton legalább pár napig kitartunk és kipihenjük magunkat. Még akkor is, ha közben lőnek minket. Dobsinán többször eszembe jutott Sebők Zsigmond „Mackó úr utazásai" című könyve, amelyben Mackó úr Zebulon és Dorka nevű bocsokkal Dobsinára látogat el. Nyolc-tíz éves koromban karácsonyra kaptam a könyvet, s először az egyik nagynéném olvasta el nekem. A nagynéném egy melegszívű, kedves nő volt, aki a gyermekekhez egy szintre tudott lehajolni. Kettőnknek egy nevezőre hozott élménye volt