Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

ez a könyv. A közös utazás emléke örökre megmaradt. Visszaemlékezésemben ott láttam magunkat a hideg télben, a jól fűtött meleg szobában, közvetlen közelünkben a karácsonyfa ontja illatát. Eszembe jutnak a felolvasását megzavaró apró mozzanatok, amelyek akkor bosszantók voltak, ma már bevonultak életem szent másodperceinek sorába. Utazásunkat megszakítja időnként anyám, apám és húgom hangja. A húgom „én is hallgatom" felkiáltással ül mellénk, apám figyelmeztet „majd tegyétek el a játékokat, ne legyen itt ilyen nagy rendetlenség," anyám pedig vacsorázni hív. Dobsinán egy ideig együtt marad az egész üteg. Az az igazság, hogy hosszú idő óta az üteg egyes részei csak a menetek során voltak együtt, jóformán mindig szétszórtan éltünk, külön-külön a tüzelőállás, főfigyelő, felderítő járőr, mozdonyállás. Előfordult, hogy az ember napokig a tiszttársaival sem találkozott. Várkonyi Istvánnal most sem lehettem hosszabb ideig együtt. Újra felderítőbe kellett mennie. Azonnal feltűnt a kezén a pár napra kölcsönadott, édesanyám által kötött, piros, sárga, kék, fehér csíkozású kesztyű. Eszébe sem jut, hogy visszaadja. Már majdnem a számon volt, visszakérem az édesanyámra emlékeztető emléktárgyamat, de legyőztem magam, elhalasztottam a számonkérést. Ki gondolta volna, hogy utólag még örülni fogok ennek, bár a kesztyűt végleg elvesztem. Várkonyi Istvánnal ment mint felderítőtisztes Bordás szakaszvezető is, aki nem nagyon szerette „Nádvágó hadnagy urat" (Várkonyin maradt a Nádvágó név, mert volt egy megszokott szitkozódása, amelyben kulcsfontosságú jelzőként szerepelt a nádvágó szó.) Hosszabb ideig elbeszélgettem Jóny Viktorral. Megemlítette, hogy a hadosztályban már csak két tiszt nem tette le az esküt Szálasira, ő és én. De most már szorul körülöttünk a hurok. Amikor az osztálytörzsnek egy kis ideje van arra, hogy az irodaládát kinyissa, mint hiányjel, ott éktelenkedünk a listán. Számíthatunk arra, hogy egész komoly felhívást kapunk. Újra megismételtem a már sokszor kifejtett álláspontom, amelyet nem változtatok meg. Egyszerre két emberre nem esküszöm, még érvényben van a kormányzóra letett esküm. Nem sokáig tartott a dobsinai tartózkodás. Érthető, a szovjet hadsereg annyira mélyen benyomult az országba, hogy bármikor számítani lehetett arra, hogy a Felvidékre szoailt hadsereget egy alulról érkező támadással egyszerűen elvágja. Január 25-én - a feljegyzésem szerint - megindultunk tovább Breznóbánya felé. Jóny Viktor beteg, újra egy szekéren fekszik és megint nekem kell vezetnem az üteget. Újra éjjel indulunk. Még nagyobb hóban, mint korábban. Újabb szerpentinen. És újra felfelé, még talán élesebb kanyarokban. Kellemetlen meglepetés, még most sem értük el a hegység legmagasabb pontját. A lovak alig akartak elindulni, már eljutottak a végkimerülésük határig. A parancsnoki szakasz katonáinak már eszébe sem jut, hogy lóra szálljanak. De a lövegeket húzó, az országos járművek, szekerek elé befogott lovak terhén nem könnyíthettünk.