Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

tat minket, megsemmisítteti a tüzelőállásunkat. Az eddigi tüzérségi tűz is megerősödött, most már valósággal tűzeső omlott reánk. Nemcsak orosz lövegek, hanem az aknavetők is okádták a tüzet. Félelmetes volt a kilövések döreje, fent a levegőben a lövedékek vijjogása és az ezt követő becsapódás robaja. Amikor a vijjogást hallottuk a lövedék már túlment a fejünk felett, de addig lélegzetelállító másodpercek teltek el. Bár a tüzelőállás környékén már majdnem minden harminc méterre volt egy bombatölcsér, súlyos sebesülésre még nem került sor. Karácsony előtt egy-két nappal lehetett, amikor elszabadult a pokol, a tömeges becsapódások egy-egy sorozata után szinte gránátszilánk-eső lepte el a tüzelőállást. A lövegeknél nem maradhattunk, lövegenként csak egy-egy, sűrű időközökben felváltott őrt hagytunk hátra és a bunkerekben kerestünk menedéket. Az egyik lövedék a bunkerunktól kb. 10-15 méter távolságra csapódott be és egy tizenötös ágyúnak megfelelő tölcsért vágott. A dörrenés, a megrázkódás félelmetes volt. Ha akkor kint vagyunk a szabadban, a félszakasz tüzérből nem marad élő, eleven ember. Nyilvánvaló volt, a szovjet hadsereg támadásba kezd, megrohamozzák a gyalogsági vonalat. Pillanatnyilag az a cél, hogy megbénítsák a tüzelőállásunkat, ne tudjuk lőni a támadásba lendülő szovjet gyalogságot. Hív is távbeszélőn Jóny Viktor, jelzi, megkezdték a szovjet csapatok a gyalogsági támadást. Rövidesen lőelemeket kapunk, készüljünk fel a tüzelésre. Alig szakadt félbe a beszélgetés, még mielőtt kiadhatnám a rendelkezést a tűzkészültségre, egy újabb tizenötös lövedék csap be, nem messze bunkerunktól és nem sokkal ezt követően kétségbeesett kiáltozást hallunk. Pócsi László azonnal kifut a bunkerból, hogy megnézze mi történt. Ez a legutolsó lövedék az egyik lövegünket telibe találta és löveg közelében tartózkodó Harsányi Imre súlyosan megsebesült. Egy gránátszilánk felhasította a hasát, a szörnyű seben keresztül majdnem kifordította a belső részeit. Testvére kétségbeesetten omlott reá és sírt, mint egy gyermek. A közelünkben egyetlen jármű sincs, szinte őrjítő a tehetetlenség érzése akkor, amikor szerencsétlennek az élete függhet minden másodperctől. Végre a fasor végén, az országúton egy országos jármű közeledik. Pócsi László kifut az országútra, leállítja a járművet, amelyre óvatosan felemelik a súlyos sebesültet. A másik Harsányi fiú is felül a szekérre, hogy a testvérét bekísérje a rozsnyói kórházba. Milyen kínok kínja lehetett a sebesültnek, amikor a megindult szekér rázni kezdte! Nem tudom mikor rendültem meg ennyire az életben. Állandóan a két gyermek anyjának a képe volt előttem. Helyette kérdeztem: mit tettetek a fiammal? Hogy vigyáztatok rá? Nem maradt időnk az elgondolkozásra. Már jöttek is a tűzparancsok a főfigyelőből, megkezdődött a valóságos tűzpárbaj. Az első tűzparancs leadását követően Jóny Viktornak jelentettem a szerencsétlenséget. Nagyon megrendült. Ő is megszerette ezt a két szolgálatkész, bátor gyermeket. Jóny Viktor jelezte, nagyon súlyos a helyzet, felkészült arra, hogy járőrével neki is