Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

ütegparancsnok kiment a főfigyelőbe. Pálházay hadapród őrmester, majd Várkonyi István hadnagy felderítőbe mentek. A tüzelőállás elfoglalása után másfél óra sem telt el, amikor az egyik lövegünk közvetlen közelébe becsap egy szovjet ágyúlövedék. Nagyméretű lövegből lőtték ki, hatalmas tölcsért vágott ki a kemény talajból. Három négy perc sem telik el, újabb becsapódás. Majd jön a következő. Mind sűrűbben következnek egymás után. Nem volt kétséges, ha ez így tart tovább, elhull az egész kezelőszemélyzet, de még a lövegek is megsemmisülhetnek. A várható veszteség csökkentése érdekében a legnagyobb gyorsasággal folytattuk a mellvédek, fedezékek építését, biztonságosabbá tételét. Azért ez a dolog most már megdöbbentett. Ez most már nem az első eset. Hogy tudják meg ilyen gyorsan az oroszok, hogy hova kerül a tüzelőállásunk? Hogy lehetnek már az első lövéseik ilyen pontosak? Még akkor is, ha kiváló tüzérek. Azt hiszem, a magyarázat kézenfekvő. A lakosság a szovjet hadsereggel érez együtt és a partizánok mindent látnak. Mindenesetre nagy sietséggel ástuk ki a bunkereket. Pócsi László őrmesterrel egy kétszemélyes bunkert foglaltunk el és ide telepítettük a távbeszélő-készüléket is, hogy bármely pillanatban továbbíthassa az ütegparancsnok rendelkezéseit. Az eddigi ólomszürke égbolt eresztékei megnyílnak és szünet nélkül esik az eső. Nem véd ellene a sátorlap, a köpeny, jaj annak, akinek átázik a csizmája. Meglepően gyorsan ázik fel a talaj. A süppedő sárban alig lehet lépkedni. Valamikor itt tavacska lehetett. Mi egy tó elhagyott medrében táborozunk. Egy hajnalban arra ébredek, hogy riadtan szólongatnak „hadnagy úr, keljenek fel, víz alá kerül a bunker." A távbeszélő már kimenekült, a bunkerben a víz szintje már majdnem elérte a priccsem szélét. A víz felszínén különböző tárgyaink úszkáltak. Álmosan keresgéltem a tárgyaim, többek közt a víz alá került csizmámat, miközben Pócsi László siettetett: „gyorsan, gyorsan, ki a bunkerből, vigyük azt, ami a kezünk ügyébe kerül, mert nincs sok időnk a menekülésre." Igaza is volt, alig hagytuk el a bunkert, az összeomlott. Ha alá kerülünk, ki tudja, milyen állapotban ásnak ki a tüzéreink. Átmentünk az egyik legénységi bunkerbe, amelynek lakói még jobban összeszorultak. Kemény nap elé néztünk. A szovjet hadsereg újra széles, sík terepen nézett velünk szembe, még jobban érvényesíthette számbeli, fegyverzetbeli fölényét és támadást támadás után intézett a gyalogsági vonalak ellen. De a gyalogságon felül dogozott az orosz tüzérség is. Minket, tüzéreket is tűzesőbe borított, még a mellvédek mögött és a bunkerekben is állandó veszedelemben voltunk. Miközben kapkodtuk a fejünket, a hadvezetés tőlünk is sok tüzet igényelt. Munkában volt minden lövegünk, gyorsan és jól dogoztak a kezelőink. A két Harsányi fiú is, akik már kész katonák voltak. Pár hét alatt bele kellett szokniuk a katonaéletbe. Sokszor megsajnáltam őket, olyan fiatalok voltak, olyan messzire sodródtak az aggódó anyai gondoskodástól, szüleiktől. Ki tudja, mikor látják újra szülőfalujukat? Jól lőhettünk, a szemben álló szovjet erők parancsnoka elhatározhatta, hogy kiik-