Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Pócsi László kiadja a parancsot, elő a kötelekkel! Ráerősítjük azokat a kerekekre, a kerekek tengelyére és az út két oldalán megkezdődik kétszer tíz tüzér kötélhúzása. Menni, haladni kell! Most nem arról van szó, hogy a téli tüzelő eljut-e a Nyár utcába, hanem arról, hogy a nyomunkat követő, oldalunkban felvonuló szovjet haderő utolér-e vagy sem. Messziről nézem az új katonáinkat, közöttük Horváthot és a két Harsányit. Minden igyekezetükkel azon vannak, hogy meghálálják a bizalmunkat. Látszik rajtuk, alig vonszolják magukat, de minden parancsot pontosan teljesítenek, erre-arra készségesen ajánlkoznak. Tehát újra versenyfutás a méterekért és a percekért, miközben nem számoljuk a magasságot, ahova felkapaszkodunk, a kilométereket, amelyekkel előbbre jutunk és az időt, amelyik gyors futásával gúny tárgyává teszi a megtett távolságot. Minden törekvésünk az, hogy még mielőtt a szovjet csapatok elvágják az utunkat, a Bodrog völgyéből átérjünk a Hernád völgyébe. De amíg hegynek felfelé megyünk, nincs bennünk a remény egy szikrája sem. Amikor pedig elérjük a csúcsot, már nem tudunk örülni, mert biztos lekéstünk. Az utunk bal oldalán a Zempléni-hegység déli részén mind erősebb puska- és géppisztolyropogás hallatszik. A szovjet csapatok tehát oldalba kívánnak támadni, hogy elvágják a hegységen keresztül vezető utat. Jóny Viktor hívat. Az osztályparancsnok felderítőtisztet kíván küldeni a Zemplénihegység déli szakaszára, hogy az ott tartózkodó, illetve visszavonuló gyalogságot támogassuk. Reám gondolt, járőrömmel azonnal induljak. A legkisebb mértékben sem örültem a parancsnak. A hadvezetés máskor sem látja tisztán a helyeztet, most még kevésbé tudja, hogy a szovjet csapatok hol tartózkodnak. Mindenesetre a mieinkkel már harcban állnak. Ha egyáltalán van ott ellenállás. Miután az egész hadosztály, így az üteg is folyamatosan vonul vissza, távbeszélővonalat nem építhetünk ki, ezért rádión tartjuk fenn az összeköttetést. A megbeszélés szerint minden fél órában jelentkezünk, amikor is az üteg rádiósai vételre állítják be a készüléküket. Részben gyalogösvényen, részben úttalan utakon hatol fel a járőr az erdőkkel koszorúzott hegyre. Az erdőben csak az eget látjuk és tájoló útján próbálunk tájékozódni. Hol itt, hol ott halljuk a lövöldözést, de nem találkozunk sem saját, sem szovjet katonával. Félóránként csak nagy nehézséggel sikerül felvenni az üteggel a rádióösszeköttetést. A rádióink rosszak, akkor szólalnak meg, amikor kedvük tartja, de összeköttetés esetén is úgy recsegnek, hogy alig lehet megérteni valamit az emberi szóból. Jelentem Jóny Viktornak, hogy már messze előre jutottunk, de a saját erőt sehol sem találjuk. Az ütegparancsnokom közli, hogy közelebbi útbaigazítást ő sem tud adni. Meggyőződése szerint a hadosztály-parancsnokság nem látja át a helyzetet. Miután a tüzérosztály-parancsnok kívánta a járőr kiküldését, nem hívhat vissza, menjünk tovább, de minden fél órában továbbra is jelentkezzünk. Már felérünk a hegytetőre - legalábbis úgy véljük - de sehol semmi. Ez a nagy