Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

csend - figyelemmel a korábbi lövöldözés zajára - még félelmetesebb. Nem tudhatjuk, hogy melyik pillanatban toppanunk szovjet előőrsökre. Közben beesteledett, a fák árnyéka nő, a bokroké is olyan, mintha fák lennének, majd a meghosszabbodott árnyékok a nap lebuktával eltűnnek. És ekkor váratlanul, meglepetésszerűen újra lövöldözést és kiabálást hallunk. Mind több irányból. Az orosz nyelvű rikoltozásokból nyilvánvaló, hogy szovjet katonák fésülik át az erdőt és így tartják fenn a kapcsolatot egymással. Lehet, hogy német és magyar katonák is vannak az erdőben, de azok némák. A helyzetünk tarthatatlanná és teljesen értelmetlenné vált. Mint felderítők az éjszakában semmit sem láthatunk és gyalogság sincs, amelyet támogathatnánk. A lovakat magas bokrok mögött egy kis mélyedésbe állítjuk majd hívjuk az üteget. Tíz perccel ezelőtt nem sikerült a rádióösszeköttetés felvétele, és most további húsz percre volna szükség a megbeszélt félórai összeköttetés felvételére. De most nincs más dolgunk, mint a kapcsolat megteremtése, még akkor is, ha erre kevés a remény. Öt percig tartó hiábavaló kísérletezés után végre sikerült. Az üteg jelentkezett. Jóny Viktor közli, az üteg nem ment tüzelőállásba, folyamatosan vonul vissza, felhív, amilyen gyorsan csak tudok, csatlakozzak az üteghez. Természetesen ne a már használt erdei úton menjek vissza, igyekezzek a hegységen, erdőkön keresztül kicsúszni a szovjet gyalogság kezeiből. Vegyem számításba, hogy az üteg változatlanul halad nyugati irányba. Siessek! Nem akarnak minket elveszíteni. Tehát azonnal vissza, sohasem látott úttalan utakon. Még a térképet sem nézhetem meg, a legkisebb fény is elárulhat. így is féltünk, hogy a rádiózás szükségszerű zaját meghallhatják. Az egyik szovjet katona száz méterre sem lehetett tőlünk amikor lóra szálltunk, hogy nekivágjunk a további útnak. Az sem kizárt, hogy leszakadt, eltévedt magyar vagy német katona surranását láttuk, aki ugyanúgy megijedt a mi árnyalakunktól, mint mi az övétől. A járőr paraszt származású tagjai - különösen a sík területen - mindig nagyszerűen tudtak tájékozódni. Jobban mint én. Most itt a hegyen, az erdőben - talán az ijedtség miatt is - teljesen tanácstalanok voltak. Egyikük sem mondta, hogy hadnagy úr, erre kellene mennünk. Nem árulhattam el a teljes bizonytalanságom. Úgy viselkedtem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A járőr élére léptettem és megindultunk. Mindenesetre arra nem mehettünk, amerről jöttünk. Egyébként azt az utat sem találtam volna meg. Szinte hangtalanul mentünk. A lovak patája alatt csak az ágak recsegését lehetett hallani. Mindegyikünknek a lelke kiült a két fülére, lestünk, nem hallunk-e gyanús neszt, zajt, lármát. Az sem volt kizárt, hogy már bent vagyunk a zsákban, legalábbis a szovjet előőrsök túlhaladtak rajtunk, a szovjet katonák bármely pillanatban a hátuk mögött fedezhetnek fel minket. Amikor az ösvényen elágazáshoz értünk, a ló kantárszárát megengedtem egy kicsit, engedtem, arra menjen, amerre az ösztöne viszi. Éjfél felé már teljesen elcsendesedett az erdő, de az aggodalmunkat ez nem enyhítette. Most már valóban arra számíthatunk, hogy magunk előtt találkozunk szovjet katonákkal.