Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Az egész város egy olyan ostromlott vár képét mutatja, amelyben a védők fejüket vesztették. Az utcákon össze-vissza futkosó katonák, ellenkező irányokba menetelő gyalogsági alakulatok - mintha egy megzavarodott hadvezetés egymásnak ellentmondó parancsaival küldené őket ide-oda, aszerint, hogy hol kell az ellenség által kivágott rést betömni, befoltozni. Az a benyomása az embernek, hogy a ketrecbe zárt oroszlán hol itt, hol ott fut a rácsig, pedig jól tudja, százszor kipróbálta, innen nincs szabadulás. Az ide-oda futkosok között akadozva, sántikálva, félig bekötözve, vagy bekötözetlenül menetelő sebesültek úgy néznek ki, mint akik szeretnék magukat kivonszolni a háborúból, legalábbis ebből a zárt pokolból. Egy sebesült gyalogos épületnek támaszkodva ül a járdán. Egy másik honvéd és egy szovjet hadifogoly állnak mellette és tehetetlenül nézik. Kiss Sándor ütegparancsnok rendelkezésére az üteg egészségügyi tisztese siet a sebesült segítségére. Pedig mit ér szegény akár egy szakszerű elsősegéllyel is, ha elmarad a többi kezelés. Az utcákon kísért sebesültek és hadifoglyok, a sors sarokba szorult szerencsétlenjei, közös nevezőre kerültek. Nem két szemben álló hadsereg katonái, hanem segítségre szoruló emberek. A harcos gyalogos alakulatok katonái úgy tekintenek ránk, az ütegre, mint a mentsvárra, mint amelyik egyszerre megváltoztatja a harci helyzetet. A körülzárt Delatynban már alig maradt ép tüzérüteg - mi, mint teljesen új üteg, Delatyn védőiben új reményt keltettünk. Igen, tüzérség nélkül a gyalogos védtelennek érzi magát, az ellenséges lövegek, aknavetők a megtorlás veszélye nélkül lőhetik a gyalogosok állásait. Ellenséges támadás esetén a tüzérség zárótüze segít felfogni az ellenséges gyalogság rohamát, kilőni a tüzet okádó ellenséges lövegeket, ágyúkat. Kiss Sándor ütegparancsnokot az összekötők egyenesen a várost védő Kisfaludy vezérőrnagy hadosztályparancsnokhoz kísérték. A hadosztályparancsnok egy ültő helyből szinte felugrott, amikor közölték vele az érkezésünket. Örömében megölelte Kiss Sándort. Ez az öröm hamar megcsappant. Kiss Sándor kötelességszerűen jelentette, hogy az ütegnek csökkent a harcértéke. A gyártás során szabotázs történt, a lövegzárakkal lövegenként legfeljebb csak 240 lövést tudunk leadni. (A szabályzat szerint közepes csatanapra előirányzott lövések száma négyszáznyolcvan.) De az üteg egyéb felszerelése is kritikán aluli. A legénységnek nincs egyetlen kifogástalan, önvédelemre alkalmas gyalogsági fegyvere. Csak feltevés, hogy az üteg két géppuskája működik. Nagy kérdés, hogy akár csak egyetlen közepes csatanapon is, miként állják ki a próbát. A hadosztályparancsnok elhűlten hallgatta a jelentést. Ez hát az a tüzérségi támogatás, amit a hátország annyi kérés után nyújt? Dühkitörésének első áldozata Kiss Sándor. Szerette volna lekaparni Kiss Sándor válláról ölelésének nyomait. A vezérőrnagy mindjobban belelovalta magát az átkozódásba, a végén mindenkit szidott, de elsősorban minket. Kiss Sándoron felül a magatehetetlen, használhatatlan üteget. Maradtunk volna otthon! Azért jöttünk a harctérre, hogy elegyük a már