Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

amúgy is fogytán lévő élelmét? A hadosztály bekerítése órák kérdése, az utánpótlási vonalat máris elvágták. Anélkül, hogy a legkisebb mértékben feszélyezte volna magát, visszatért a feletteseire. Átkozta a legfelsőbb hadvezetést, amelyik sorsára hagyja a Kárpátokon túlra került magyar alakulatokat és amelyiknek az az elve, ha már úgyis elvesztek, ne kapjanak több segítséget. Minél kevesebbet vigyenek magukkal a sírba. Nem lettünk hát a régen várt kedvenc tüzérség, a féltett üteg. A hadosztályparancsnok úgy vélekedett, ha minket tartósan úgysem lehet felhasználni és csak kenyérpusztítók vagyunk, akkor a pusztulásunk sem veszteség. Elhatározta, a szovjet tankok elé vet - ha másnak nem, akkor - terepakadálynak. A helység egyik érzékeny pontjánál két lövegünket tankelhárításra vezényelte. Tette ezt, bár tudta, hogy a mi két tábori lövegünk legfeljebb egy-két lövést tud leadni a szovjet tankokra, azok viszont gyorstüzelő lövegeikkel pillanatok alatt megsemmisítenek minket. Amíg az ütegparancsnokunk a hadosztály-parancsnokságon tartózkodott, az üteg szálláscsinálói járták a házakat, hogy a katonák és a lovak éjjeli elhelyezéséről gondoskodjanak. Magam is segédkeztem a munkában. Az ellenségemnek sem kívánom azt a látványt, ami fogadott. A röptében eltalált vadkacsa jutott eszembe, amelyik a dörrenés pillanata után az eleven életerejű száguldás közben élettelenül zuhan a mélybe. Az élet ilyen váratlan leállásának nyomait mutatták az egyes porták. Amikor beléptem egy-egy konyhába, az volt az érzésem, éppen abban a pillanatban lépett ki a háziasszony. Serpenyőben az étel a tűzhelyen, ételmaradék a tányérban az asztalon. Szinte meleg volt még az otthagyott ágy, az elhagyott szék. Az volt az érzésem, hogy most tette le valaki a fakanalat, a tüzelőt hasogató baltát. A fából faragott lovacska, játékbaba, gyermekszoknya rendetlenül hevert a széken és a földön. Sok tűzhelyen még fel-fellobban, pirosra gyúl a szürke parázs. Az egyik házban beteg, tehetetlen öregasszony feküdt az ágyban. Nem tudott elmenekülni. Talán nem is akart. Azért a pár napért, ami még hátra van, nem megy a hegyekbe, az erdőbe. Úgy nézett ránk, mintha a halál hírvivői, végrehajtói volnánk. Kézzel lábbal kapálództunk, hogy megértessük vele, nem akarjuk bántani. Jelentésem után az ütegparancsnok úgy rendelkezett, nem foglaljuk el az elhagyott házakat. A távozó lakosság kicsi vagyonkája válna prédává. Senki sem gyanúsítson magyar katonát! A legénységnek és a tiszteknek jó lesz az egyik iskola épületében. Összezsúfolva egyre-másra. A helység rövidesen úgyis elesik, legfeljebb egy vagy két napja van hátra, addig bárhol kibírjuk. Az ütegparancsnoknak ezért a rendelkezéséért senki sem zúgolódott. Személye megnőtt a szemünkben. Később tudtam meg, hogy az egyik szakaszvezető és két tüzér visszamentek ahhoz a beteg öregasszonyhoz. Az üteg konyhájáról levest, feketekávét, kenyeret vittek neki. A lakásában rendet raktak, krétával a kapufélfájára kiírták, az üteg lefoglalta a házat, két tiszt, négy tüzér és hat ló elszállásolására. A jövőben ne zaklassák katonák - főképpen németek. A tüzérek még másnap reggel is elmentek a beteghez és vittek neki élelmet. Megígérték - hitték is, hogy így lesz - hogy még jönnek hozzá. De ebből már nem lett semmi. Az üteget továbbvezényelték.