Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)
Az utolsó huszár
rancsnok azonnal odasiet és jelen van az orvosi vizsgálat alatt. Solymossy főhadnagy megfogja az osztályparancsnok kezét és nagy fájdalmában állandóan erősen szorítja. Midőn az orvos kezdi a bokából teljesen kifordult lábat vizsgálni, odaint az osztályparancsnoknak, jelezve, hogy eltört. Arca és testének eleje koromfekete. Ruházata cafatokká égett. Szemeit nem tudja kinyitni. Midőn az orvos szemeihez ér, a fájdalomtól összeszorított szemhéjakat ujjaival széthúzza, mindkét szemből a szemvíz sugárban buggyan ki, azt a benyomást keltve, mintha mind a két szeme kifolyt volna. Mind az osztályparancsnok, mind az orvos belesápad. Az oivos jelzi, hogy mindkét szemére megvakult. A vizsgálat alatt egy szó sem esett. Solymossy főhadnagy állandóan azt kérdi: - Pista bátyám! Mi van? Nem látok! Szemevilágát csak úgy lehetett megmenteni, hogy az osztályparancsnok azonnal beszállíttatja a hadosztályparancsnok törzsszállására, ahonnan hajnalban - szerencsére - éppen postagép indul Budapestre. Solymossy főhadnagy másnap délelőtt már Gross professzor műtőasztalán feküdt, ki sikerült operációt hajtott végre rajta. Jobb lábát amputálták. 165 Az osztály Solymossy főhadnagyban egyik legderekabb tisztjét veszítette el. Ismét eggyel megfogyatkozott az osztály tisztjeinek létszáma. A rohamjárőr különben feladatát megoldotta. A temető északi részében sok orosz hullát talált, de élő muszkát nem. Néhány írást is behozott, amiket az osztályparancsnok a hadosztályhoz beküldött. Miután az oroszok ettől kezdve a temetőből semmiféle vállalkozást többé nem hajtottak végre, a tüzérek tűzcsapása teljes sikert ért el. Éjfél körül az osztály állásain gyenge zavarótűz fekszik, egyéb esemény azonban nem fordult elő. Az osztályparancsnok mégsem tud nyugalomhoz jutni. Ha nyugodt is az arcvonal, ellenséges megmozdulással mindenképpen számolni kell. Az osztálytörzs személyzete egymást váltja a pihenésben és a telefonszolgálatban. A segédtiszt teljesen kimerülten, de megérdemelten horkol. Solymossy főhadnagy esete is felizgatta az osztályparancsnokot. Aug. 26. 9 óra 30-kor az eddig csendes Totenkopf védőkörlet előtt hirtelen erős csatazaj hallható. Jelentés szerint az ellenség egy helyen betört a német védővonalba, de a tartalékban lévő német páncélosok ismét visszaverték a muszkát. 10 óra IS perc körül az ellenség igen erős tüzérségi és gyalogsági ágyú (ahogyan a legénység lövedékének recsegő becsapódási hangja után elnevezte: csim-bum) 166 tüzet fektet Wolominra. Mindenki az óvóhelyeken várakozásteljesen gubbaszt. A déli órákban Radzymin és attól keletre fekvő területen heves ellenséges repülőbombázás folyik. A bombák tompa becsapódása idáig elhallatszik. IS óra 30-kor az osztály balszárnya előtt, a Lesniakowizna felé vezető műúttól délnyugatra ellenAz eredeti (1944-es) naplóban az alábbiak olvashatók: "Végtelenül sajnálom ezt a snájdig, katonás, igen bátor és kedves fiatal tisztet, aki mintapéldája lehet minden tisztnek. Nagy lelkiismereti furdalásom volt miatta, hogy az én parancsomra járt szerencsétlenül. Úgy szerettem, mint a saját fiamat. Bizalmasam volt. Kgyikc az igazán megbízható, hűséges tiszteknek. Távolléte nagy űrt fog hagyni valamennyiünkben. Mindenki által szeretett bajtárs volt." A szovjet hadsereg 76,2 mm-es hadosztály ágyúját és az 57 mm-es páncéltörő ágyúját nevezték el a magyar katonák „Csim-bum" ágyúnak. Nevét onnan kapta, hogy a nagy kezdősebességű lövedék becsapódását hamarabb lehetett hallani, mint az ágyú elsütésének hangját.
