Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)
Az utolsó huszár
arcokat lát és úgy veszi észre, mintha mindenki kitérne útjából. Midőn ez feltűnik neki, kérdést intéz néhány alantosához erre vonatkozólag. Lassan kiderül, hogy az egész osztály az osztályparancsnok áthelyezésének hírére fel nagyon lehangolódott és fél az új, ismeretlen parancsnoktól. Az osztályparancsnok igazolva látja aggályait, melyeket a hadosztályparancsnoknak jelentett. Gyülekezteti az egész osztályt és elmondja a valóságot. Az arcok egyszerre felvidulnak. A legénység szemlátomást jókedve derül, annyira, hogy majdnem megéljenzik az osztályparancsnokot. Az osztályparancsnok ennyi ragaszkodás láttára igen meghatódik. Az a megnyugtató tudat ébred fel benne, hogy eddig emberileg jól végezte kötelességét. Ezután pedig legfőbb törekvése az lesz, hogy a parancsok végrehajtása mellett, továbbra gondoskodik alantosairól és igyekezni fog azokat minél kevesebb véráldozattal kivezetni az elkövetkezendő harcokból. Különben is a közben Magyarországról beérkező riasztó hírek nagyon nyugtalanítják a csapatot. Nagy a hazatérési vágy mindenkiben. Csoda? Mindenki azt kérdi, mit keresnek itt a magyarok, ahol hazájuktól messze távol, német érdekekért kell a vágóhídra menni, mikor az otthon is veszélyben forog? Az ország feldúlásának képe riaszt mindenkit. Ha már harcolni kell, akkor mindenkinek inkább otthon a helye mint idegenben. Ez a felfogás nagyon megnehezíti a vezetést. Az alparancsnokoknak, akik maguk is inkább hazamennének, nagy megértéssel, önfegyelmezetten, eréllyel párosult jóindulattal kell az embereket tovább vezetni, azokra hatni tudni a fegyelem fenntartásának és a parancsok végrehajtásának érdekében. Ebben az időben a lengyel felkelés és földalatti mozgalom fokozatosan kezdi éreztetni hatását. Nők, férfiak vegyest, a németek iránti gyűlölettől hajtva, mindenféle szabotázzsal igyekeznek azoknak kárt tenni. A németek a lengyel lakosság munkára alkalmas férfiait és nőit már régebben összefogdosták és kényszermunkára (erődítési stb. munkák) elhajtották. Ez elől sokan elmenekütek és a Varsó környéki erdőségekbe vetették be magukat, ahol a helybeli lakosság kenyerén élnek. Szereztek fegyvert és kisebb-nagyobb bandákba verődve éjjel hidakat, vasúti pályákat robbantanak fel, kisebb német alakulatokat gyilkolnak le. Varsóban a felkelők külvárosokban és romok között rejtőzve állandóan zaklatják a német védőket. Sok helyen elkeseredett utcai harcokra is kerül sor. A sötétség beállta után a németek - retorzióul - a hozzájuk átállt orosz Vlaszov 161 generális hordáit szabadítják rá a város lakosságára. Ezek a vad, vérengző „állatok" legyilkolnak minden polgári egyént, aki útjukba esik. Kifosztják a várost. Szabad rablásuk van az éjjeli vállalkozások végrehajtása fejében. Csak ez vezeti, serkenti őket a részükre különben igazán érdektelen itteni háborúban. Vannak köztük olyanok, akiknek mindkét karjuk vállig fel tele van rablott karkötő órával. Soknak nyakában madzagon három-négy ébresztőóra is lóg. Bárgyú arccal, hülyén nagyokat nevetve, ezeket állandóan felhúzzák és szólaltatják. Tetszik nekik a sohasem élvezett gyerekjáték. Azt nemigen tudják, hogy az óra mire való. 161 Vlaszov, Andrej A. (1900 - 1946), szovjet altábornagy 1942 nyarán német fogságba esett. Korábbi ellentétei miatt Sztálinnal, 1942 őszén vállalkozott arra, hogy a németek oldalán szovjetüllenes alakulatokat szervez hadifoglyokból. Hitler ellenzése miatt az a terv csak 1944-ben valósult meg. Vlaszov 1945 májusában Prága mellett megadta magát az amerikaiaknak, akik tisztikarával együtt máj. 12-én átadták a szovjeteknek. 1946. aug. 2-án nyilvánosan végezték ki Moszkvában.
