Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)

Az utolsó huszár

A nyugati hatalmak részben teljesen kitörölték a lovas katonát hadrendjükből, részben igen erős mértékben lecsökkentették. Tették pedig ezt a hadseregek rohamlépésben fejlődő mechanizálásának és motorizálásának következtében. Az autó szállítás terén túlszárnyalja a lovat. A repülő nagyrészt pótolja a lovasság egyik fő feladatát, a felderítést. Kemény felületű utakkal sűrűn behálózott nyugati országokban hatványozott gyorsasággal tudnak gépesített erőket mozgatni és eltolni, mint az utakhoz nem kötött lovasságot. Magyarország a vesztett I. világháború utáni sivár pénzügyi helyzete, ipari szegénysége következtében csak csigalassúsággal tudja a nyugati ipari fejlődést követni. Míg az 1930-as évek elején egyes nyugati hadseregek saját gyártotta harckocsi és páncélgépkocsi egységekkel rendelkeznek, addig Magyarországon egyetlen egy gyár sem gyárt még harckocsit. A kemény felépítményű úthálózat is sokkal gyérebb. Az esőzések idején felázott utakon még mindig a ló a legmegbízhatóbb és leggyorsabb szállítóeszköz. Minél keletebbre megyünk, az úthálózat gyérsége még fokozódik. Az elkövetkezendő hadműveleti lerületek szempontjából a magyar hadvezetőségnek általában olyan terepviszonyokkal kellett számolnia, amelyeken motorizált egységek alig tudtak mozogni. Mivel Magyarországnak háború esetére általában csak keleti irányú ellenség ellen kellett felkészülnie, fenti tényezők a lovasság fenntartása mellett szavaztak. A magyar hadvezetőség is lecsökkentette a lovasságot. A II. világháború kitörésekor Magyarországnak egy lovashadosztálya volt. Ez állt a 2. (Szentes-Szabadka), a 3- (Nagyvárad-Munkács) és a 4. (Nyíregyháza) huszárezredekből, egy kerékpáros zászlóaljból, és egy lovas tűzér-osztályból (fogatolt 10.5-ös „Gőring" ágyúkkal). Volt egy vérszegény, elavult anyaggal rendelkező páncélos alakulata is. Ez azonban már az első bevetések alatt megsemmisült. Mint korszerű, hathatós fegyver már a mozgósítás előtt sem számított. Ezenkívül minden gyalogos hadtesthez tartozott egy önálló huszárszázad, mely hadiállományra való emelés esetén három huszárszázadot tudott felállítani. A lovashadosztály felszerelése a karabély, a kézigránát, a golyószóró, a géppuska és az aknavető volt. A hadosztály összes járművei madzagistrángos szerszámokkal rendelkező lófogatolású országos járművek (parasztkocsik) voltak. Ezeken szállították az aknavetőket és a lőszert is. Elképzelhető, hogy a folyton szakadozó madzagistráng az alparancsnokoknak sok gondot és bajt okozott. A huszár korszerű kiképzésének súlyát arra helyezték, hogy lóháton gyorsan előretört a bevetési helyre. Ott lóról szállt. Támadás esetén kizárólag rövid távolságú (1-2 km) célokra gyalogtámadást hajtott végre. Utána ismét lóra szállt, hogy más helyen más feladatot hajtson végre. Védelem esetén lóháton való gyors bevetés után lóról szállt, a védővonalat támpontszerűen megszállta, abban csak rövid ideig (1-2 nap) tartott ki. Utána ismét lóra szállt és más alkalmazást kapott. Eme harcok közé tartoznak az úgynevezett halogató harcok, melyek az ellenség előnyomulásának lassítását célozták. Ez a modern lovasság egyik legfontosabb harcmódja és kiképzési ága volt. A huszár hosszabb ideig tartó (heteken át) gyalog-