Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)
Az utolsó huszár
ki hozzá, hanem máshová csellengett el. Ha emiatt felelősségre vonták a hadosztálynál, azt jelentette, hogy valamelyik járművénél üzemzavar keletkezett. Annak kijavítására telt el az idő. Az osztályparancsnok először a wolomini állásban került össze vele. Barátságosan fogadta és azóta is, ahányszor találkozott vele, baráti, kissé leereszkedő, heccelődő módón kezelte. Igyekezett a modorához, viselkedéséhez alkalmazkodni, az ő „nyelvén beszélni." Úgy látszik, az osztályparancsnok eltalálta vele a megfelelő hangot, mert rövid időn belül Frici az osztályparancsnokot nagyon megszerette, „Pista bácsizta", megkülönböztetett tiszteletben részesítette és bizalmába fogadta. Sohasem volt vele szemtelen vagy prepotens. Ezt a furcsa barátságot azért tartotta fenn vele az osztályparancsnok, mert tudta, ha az osztály bajba keveredik és Fricit - még a hadosztály megkerülésével is - valahol megtalálja és hívja, azonnal otthagy mindent és nála fog teremni. A zielonkai vonalban majdnem minden nap megjelent az osztálynál, még hívás nélkül is. Csak látogatóba. Főleg olyankor, amikor kifogyott az itala. Tudta, hogy „Pista bácsinál" mindig hozzájut valami jó kis nedűhöz. Az osztályparancsnok nem italos ember. De ismerve a pálinka értékét a harctéren és az italozó ember természetét, egy-két üveggel mindig tartalékolt belőle ilyen esetekre. Ekkor már a pálinka igen ritka holló volt a fronton. Frici pedig a világ végére is elment volna érte. Vendégjárása a „H" osztály körletében már annyira közismertté vált, hogy gyakran a hadosztály — ha szüksége volt rá — először az osztályparancsnoknál kereste. Sőt az is előfordult, hogy valamelyik bajba esett társparancsnok, aki nem jő lábon állt Fricivel, hívta fel az osztályparancsnokot és kérte, vegye rá a vagányt, hogy menjen ki hozzá. Frici ezekben az esetekben is hallgatott az osztályparancsnokra. Kért még egy italt és azonnal indult. Egyike volt azoknak a háború következményeként kisiklott fiataloknak, kik 1617 éves korukban, kalandvágyból, elhagyták az iskolát, a szülői házat és beálltak az SS-be. Minden tekintetben olyan egyén volt, amilyeneket az SS-nevelés a németeknek „kóborlásai" alatt, a II. világháború elején termelt ki. Ezek erkölcsöt, tekintélyt nem ismertek. Felelőtlen, könnyelmű gengszterekké váltak. A mának és az élvezeteknek éltek. A jövővel nem törődtek. Emiatt az osztályparancsnok alapjában véve sajnálta. Aszerint bánt vele. Ezért is tudta megfelelően kezelni. Úgy látszik azonban, hogy a Totenkopf - melynek beosztottjai ugyan semmiben sem maradtak le Frici mögött - végül is megsokallhatta „kisded játékait". Lehet, hogy valahol valami nagyobb szabású disznóságot követett el (hogy mit, az sohasem derült ki. Ilyeneket az SS szigorúan titokban tudott tartani!), vagy a hadosztályparancsnok jelentette fel, a mai napon ugyanis a Totenkopf-parancsnokság Fricit az osztály állásából telefonon berendelte. Úgy látszik, ez váratlanul érte. Aggodalmas ábrázattal indult el. Soha többé nem tért vissza. Helyébe más parancsnokot rendelt a Totenkopf. Később az a hír járta, hogy hadbíróság elé állították, valami szabálytalanság miatt. Nem kellene éppen azon sem csodálkozni, ha agyonlőtték volna „cégtársai." Ez könnyen ment a harctéren SS-körökben. Mint ember elítélendő, mint katona azonban megbecsülendő volt. Háborúban ilyen egyénekkel gyakran többre megy az ember, mint begyulladt és fontoskodó erkölcscsőszökkel.
