Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

BEVEZETŐ 50 évvel ezelőtt, 1944 júniusában indult a frontra a magyar királyi 1. honvéd lovashadosztály. A honvédség ezen utolsó lovas seregtestjét 1942-43-ban szervezték meg, elsősorban az 1. honvéd lovasdandár 1941-es oroszországi hadjárata haditapasztalatainak felhasználásával. A hadosztály-parancsnokság 1942. október l-jétől működött Nyíregyházán vitéz Vattay Antal (1891-1966) vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Még ebben az évben megkezdődött a kiképzés korszerűsítése és fokozása, mégpedig azon elvek alapján, melyeket Vattay Antal már 1940-ben, a nyíregyházi lovasdandár parancsnokságának átvételekor a tisztikarhoz intézett parancsában lefektetett: „...A gyorsfegyvernem felállítását alig pár héttel ezelőtt a Kormányzó Úr Őfőméltósága magas jóváhagyásával szentesítette. E fiatal fegyvernem gyökerei eddig különböző talajból táplálkoztak. Azonban ez az eredetkülönbség nem széthúzásra adhat okot, hanem új, közös fejlődésre serkent, mely hatalmas, erős, tehetségesebb törzset nevel. A gyorsfegyvernem gondolatának és a régi lovasszellem alapján fejlődő új szellem apostolai legyünk. Ez az új, életerős gyorsfegyvernem szelleme képesít minket az elébünk tornyosuló sorsdöntő feladatok teljesítésére. A másik alapvető tényező a fegyelem. A fegyelem a csapatban élő figyelemnek, kötelességérzetnek és rendnek együttes fogalma. A fegyelem az elöljárótól erőt, az alárendelttől feltétlen engedelmességet követel... Fegyelem nélkül nincs eredmény, de még hadsereg sem... Most kezdődik az új kiképzési év. A kiadott és ismeretes kiképzési intézkedés is reámutat az alakiságok fontosságára. Az öntevékeny és önállóan gondolkodó harcos és parancsnok nevelése mellett - különös súlyt kell fektetni a katonás fellépésre, a feszes, fegyelmezett és férfias magatartásra. E nélkül a haza bomlasztó elemeivel szemben nem leszünk képesek a magyar fajban rejlő értékes harcos tulajdonságokat kifejleszteni. Harcászati felfogásom azok előtt ismeretes, kikkel a lovassági szemlélő melletti beosztásomból kifolyólag közelebbi érintkezésben voltam. Alapvető tételként ismerem el, hogy minden rangú parancsnok a szabályzatok keretén belül, a kapott feladat szellemében saját maga termeljen ki egy vezérlő gondolatot. Nem az előljáró gondolatának kitalálására törekedjen, hanem a saját lelkivilágában, egyéniségében, tudásában keresse tevékenységének alapjait. Ez vonatkozik az egyszerű csatárra, ez vonatkozik a csapatparancsnokra is. Csak az a katona, aki a feladat és saját akaratára építi fel ténykedését és tudja, mit akar - lesz képes a kezdeményezést magához ragadni és eredményt elérni..." 7