Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)
ugrottak és elsüllyedtek. Irtózatos volt látni, ahogy a fejek fölött a mocsár összezárult, s mi nem tudtunk segíteni rajtuk. Nagy nehezen átvegődtünk ezen a mocsaras részen, s igazán megkönnyebbültünk, amikor ismét szilárd talajt éreztünk a lábunk alatt. Falvakon, erdőkön át lovagoltunk, majd egy ismeretlen faluhoz értünk, melyet a parancs szerint el kellett foglalni. Ez sikerült is, de újra lett hat hősi halottunk, elsőként Bíró tizedes, az első szakasz első rajának parancsnoka. A falu szélső házától mintegy 100 méterre volt egy emelkedő. Ezt kellett volna az első rajnak elfoglalni. Bíró tizedes ment elől, s alig ért 40 méterre a házhoz, az oroszok őt és még három huszárját lelőtték. A falut aztán sikerült elfoglalnunk, az oroszok pedig egy nagy tábla búzában húzódtak meg a falun kívül. Nekik is voltak veszteségeik, mert egy jó pár orosz katona holttestét láttuk. Ebben a csatában sebesült meg Falion százados úr is. Az éjszakát egy felrobbantott vasúti töltés oldalában töltöttük. Ott ittam először vizet pocsolyából, de ehhez először kezünkkel el kellett terelni a vízről a zöld mohát. A faluból egy kisebb erdőbe húzódtunk. Ott már nagy volt a riadalom, mert megtudtuk, hogy be vagyunk kerítve. Gyorsan lóra ültünk, s neki vágtattunk az ismeretlen zöld területnek, ami persze nem volt más, mint egy másik mocsár. Ezt csak akkor vettük észre, amikor a lovak belevágtattak és sok huszár elmerült. Nagy volt a káosz, fejetlenség, ide-oda vágtattunk, a százados úr sebesülése után nem volt, aki összefogja a századot. Szerencsénkre az 5. lovasszázad parancsnoka, Szentgyörgyvölgyi Gábor százados úr a 4. lovas századhoz vágtatott és átvette a parancsnokságot, majd a két századot összevonta magához. Sok veszteségünk volt. Szentgyörgy völgyi százados úr vezetésével a két század szerencsésen kijutott a mocsárból is és a bekerítésből is. Ekkor átadta a parancsnokságot vitéz Horváth Mátyás törzsőrmesternek, a szolgálatvezetőnknek, s mind a két század folytatta tovább az útját. Mi kisebb-nagyobb bajokkal kivergődtünk egy köves útra, ott azonban olyan sok katona vonult, hogy egymást szorították le. Másnap megint egy erdős területre értünk, ahol a századnak tüzelőállást kellett foglalni. Én ekkor már őrvezető voltam, és rajparancsnokunk sebesülése után rajparancsnok. Az erdőben egy kis falu szélén kellett rajommal a tüzelőállást elfoglalni. Három napot töltöttünk ott, s ez idő alatt szinte semmit sem ettünk, mert a konyhánkat kilőtték. Nagy szerencsénkre közvetlen mellettünk egy szép, tiszta patak folydogált, így legalább hideg vizet tudtunk inni, mert mi napon voltunk, s bizony nagy volt a forróság. A negyedik nap délelőtt 10 óra körül jött egy lovas hírvivő azzal, hogy azonnal vonuljunk hátra, mert megint be leszünk kerítve. Hátramenve találkoztunk a századdal, s továbblovagolva egy nagyobb települést értünk el, majd kijutottunk a Visztulához. Amerre elláttunk, égtek a városok, a falvak. Tüzelőállást foglaltunk egy falu szélén, a másik községben, tőlünk mintegy 500 méterre, az oroszok voltak. Nappal egyáltalán nem lehetett felállni, vagy mozogni. Ha a sapkánkat vagy a sisakot egy darab fával a lövészárokból kidugtuk, azt azonnal átlőtték az oroszok. Ez a község e gy _e gy na P alatt többször is gazdát cserélt, hol a miénk volt, hol az ellenségé. Az utcai harcokban a századunk komoly veszteségeket szenvedett, ekkor halt hősi halált szakaszparancsnokunk, Velenyák István továbbszolgáló szakaszvezető is. A hasába kapott aknaszilánkot. A falu szélétől kb. 200 méterre volt egy magányos ház. Rajommal ott foglaltam tüzelőállást, s itt is nagy tűzharcba keveredtünk. Három napig voltunk itt és minden 59
