Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

nap megpróbáltuk elfoglalni a velünk szemben lévő ellenséges állást, sikertelenül. Persze ugyanez az oroszoknak sem sikerült. A harcok alatt négy hősi halottunk volt, kettővel golyó végzett, kettő aknaszilánkot kapott. Egész nap ott feküdtek, mert az állandó lövöldözés miatt nem tudtuk hátravinni őket. Este parancsot kaptunk, hogy adjuk fel a harcálláspontot. Sötétedés után a háznál talált kétkerekű kocsira raktuk fel négy bajtársunkat. Igen ám, de a homokos földúton a kocsi kereke mélyen besüllyedt, s nem lehetett húzni. Ekkor mindegyikünk igyekezett a földijét megfogni, a vállunkra vettük, s így cipeltük hátra őket. Bajtársi kötelességünk volt ez. A falu szélső házának udvarán temettük el őket még azon az éjszakán. Ettől kezdve már nem harcoltunk, mentünk messze hátra, s amikor együtt volt az alosztály, nagy örömünkre, vagoníroztunk. Akkor hallottuk, hogy Románia kapitulált, s jövünk haza Magyarországra. Pár nap múlva meg is érkeztünk szép magyar hazánkba. Hajói emlékszem, ez 1944. szeptember 29-én, vagy 30-án történt. Nagykőrösön rakodtunk ki és magánházaknál voltunk elszállásolva. Itt két hét pihenőnk lett volna, de csak nyolc nap lett belőle. Itt vette át újra a század parancsnokságát a sebesüléséből felgyógyult báró Falion Kund Alfréd százados úr. Nagy örömmel fogadtuk. A pihenő nyolcadik napján sajnos jött a parancs, hogy Nyergelj!, Lóra! és irány a tiszaugi híd. Átmentünk a Tiszántúlra. Azt mi nem tudtuk, hogy merre fordulunk, de azzal tisztában voltunk, hogy ismét a frontra megyünk. Másnap este 10 óra tájban elértük a Körös partján fekvő Szelevény községet, melyben már az oroszok voltak. Még akkor éjszaka harc árán visszafoglaltuk a falut. Rajommal a község túlsó végén a Körös töltésén foglaltam tüzelőállást. Két napig voltunk ott, majd jött a hírvivő, hogy vonuljunk hátra, mert az ellenség bekerít minket. Az úton már nemcsak huszárok, hanem más alakulat béliek is húzódtak a tiszaugi híd felé. Sötétben keltünk át a hídon, itt az oroszok már nagyon közel voltak, és sok bajtársunk esett fogságba. A századunk Csongrád határáig vonult vissza, s a szőlők között foglaltunk állást. Itt léptettek elő tizedessé. Nem messze tőlünk feküdt Tiszaújfalu. Ebben a községben azonban már az oroszok tanyáztak. Hamar észrevettek minket, s erős aknatüzet zúdítottak ránk, és ez, sajnos, két bajtársunk halálát okozta. Napszálltakor kaptuk a parancsot, hogy a falut foglaljuk el. Véres csata kezdődött, melyből mi kerültünk ki győztesen. Éjfélre elcsendesedett minden, az oroszok 15-20 halottjukat otthagyva visszahúzódtak. Nyolc akanvetőt, egy páncéltörő ágyút és négy gépkocsit zsákmányoltunk, melyek lőszerrel voltak megrakva. Éjjel 1-2 óra körül jött a parancs, hogy vonuljunk vissza a lovakhoz. Nem értettük, miért kell egy győztes csata színhelyét feladni. 1944. október 15-e volt. A tisztek sem mondták, vagy nem tudták, miért kell hátravonulni. Már délfelé járt az idő, s mi csak lovagoltunk, majd gyalog mentünk az alföldi homokos utakon. A szőlők és gyümölcsösök között vezettük a lovakat, amikor egy tanyához értünk. Idősebb asszony állt a kiskapuban és azt mondta: - Vitéz urak, menjenek haza! Vége a háborúnak, mert Horthy Miklós kormányzó fegyverletételre szólította fel a magyar hadsereget! Akkor értettük meg, miért kellett hátravonulnunk. Örömünkben sapkánkat hajigáltuk a levegőbe és elkiáltottuk magunkat: - Fiúk! Lóra! Irány: Nyíregyháza, megyünk haza! Százados urunk azonban azt tanácsolta, hogy ne széledjünk széjjel, hanem maradjon együtt a század, ki tudja, 60