Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

ismertette ezt a helyzetet és kért egy önként jelentkező lövegvezetőt a félszakasszal együtt, mellyel a szabadkai 2. üteget kellett kiegészíteni. Én jelentkeztem, így ke­rültünk egy hónapra a 2. üteghez, ahol a parancsnok Ivády Béla százados úr volt. Később bebizonyosodott, hogy merész vállalkozás volt ez, mert nap mint nap táma­dásban voltunk, hol megosztott, hol közvetlen irányzással lőttük az ellenséget. Az egyik alkalommal sík területen voltunk tüzelőállásban. Előttünk 800-1000 méterre orosz Sztálin-orgonák álltak. Hamar fölfedeztek bennünket és óriási tűz alá vettek. Mi is visszalőttünk, majd az ütegparancsnok kiadta a parancsot a tüzelőállás el­hagyására. Én külön parancsot kaptam, hogy addig tüzeljek, amíg mind a három löveg el nem hagyja a tüzelőállást. így is történt. Lőtt az orosz, mi is tüzeltünk, az ágyút saját magam irányoztam. Sikerült egy Sztálin-orgonát kilőnünk. Nagy volt az öröm a kezelők között. Ezután mi is felkapcsoltunk és elhagytuk az állást. Az oroszok azonban tovább lőttek minket. Egyszercsak a löveg hatosfogata összebo­rult. Ugyanis egy közeli becsapódástól egy szilánk a középső lovat eltalálta. Az nem múlt ki ugyan, de a hat ló egymás hegyén-hátán. Továbbmenni nem lehetett, óriási a pánik, mindenki menekül, az én kezelőim közül is három elfutott. Mint az ágyú parancsnokának, nekem kellett intézkednem. A vergődő lovat agyonlőttük, négyes fogatot csináltunk, úgy vontattuk tovább a löveget, nem hagytuk az ellenség kezére. Ez a müvelet majd egy órába tellett, majd fölzárkóztunk az üteghez. Az ütegpa­rancsnok értékelte ezt a tettet és engem Bronz Vitézségi Éremre és a II. osztályú német Vaskeresztre terjesztett föl. Hamarosan megérkezett a feltöltés Magyarországról és én is visszakerültem a félszakasszal az üteghez. Azt hiszem, ekkor kaptunk másfajta lövegeket, az 5/8 mintájú egyúkat. Örültünk ezeknek, mert űrméretűk egy fél centiméterrel nagyobb volt. Ugyanakkor, persze, több munka is volt vele, a kezelését is meg kellett tanulni. Az egyik tüzelőállásunk, már ezekkel a lövegekkel, egy Osov nevű községnél volt. Itt egy jó hétig csendben voltunk. Történt akkor, hogy a huszárokat az ellenség a faluból kiszorította, mire ők parancsot kaptak a visszafoglalásra. A mi figyelőink megállapították, hogy a falu tele van ellenséges katonával és rengeteg gépjárművel. Parancsot kaptunk, hogy a falut vegyük tűz alá. Nagy nap lesz, gondoltuk, és a mozdony-állásból is hoztunk embereket a lőszer kezeléséhez. Megjött a tűzparancs, 3-4 belövés után sortűz, majd a további parancsig gyorstűz! Ez volt az egyetlen tüzelőállás, ahol ilyen parancsot kaptunk. A falu megsemmisült, az ellenség feladta Osovot. A huszárok ismét bevonultak oda. Ez a támadás mintegy fél napig tartott. Nem tudom, hányat lőttünk, de azt igen, hogy egy kazal lőszer volt a tüzelőállásban és az mind elfogyott. Néhány nap múlva elhagytuk Osovot és új tüzelőállásba mentünk Pusztelnik­nél. Ez az egyik legrosszabb emlékű tüzelőállás volt. Itt halt hős halált az egyik legkedvesebb bajtársunk Úrjócsik János, Újfehértóra való tizedes, lövegvezető. Ez egyébként csendes tüzelőállás volt egy homokos, erdős terepen. Ebédidő volt, s a lö­vegek körül, fél vállra feküdve fogyasztottuk az ebédet. Mi Jancsival egymás mellett feküdtünk, jó barátságban voltunk, ugyanis újonc koromban ő volt a lövegvezetőnk. Egy távolabbi aknabecsapódás szilánkjai találták el a fejét és a nyakát. Egy percig sem szenvedett. Másnap koporsóban, tábori pappal, katonai pompával temettük el. Három hatalmas fenyőfa közé ástuk meg a sírt, majd 12 ágyúlövés kíséretében helyeztük örök nyugalomra. Fejfájára ez volt írva: 52

Next

/
Oldalképek
Tartalom