Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

Úrjócsik János tizedes a Hazáért adta az életét! Amikor ezt a tüzelőállást elhagytuk, az üteg lóháton díszmenetben vonult el a sír előtt. A trombitás a marsot fújta, mi pedig valamennyien könnyes szemmel búcsúztunk el bajtársunktól. Sokáig köztünk volt, nem tudjuk feledni. Az előző állást elhagyva, pár száz méterrel odébb foglaltunk új tüzelőállást, melyet jól álcáztunk. A hatalmas erdőben a közelünkben egy magyar légvédelmi üteg is volt, mely a felderítő orosz repülőkre tüzet nyitott, de eredménytelenül. Ezek a gépek azonban a mi állásainkat is felderítették. Nem sok idő múlva egy ellenséges kötelék jelent meg, mely tűz alá vette állásainkat. Foszforos bombákat dobtak le, s így nem sok idő kellett ahhoz, hogy az egész erdő tüzet fogjon. Óriási lett a pánik, a lángok már a lövegeket közelítették. Minden félszakasz a saját lövege körül ásta a földet, hogy a löveg és a körülötte lévő lőszer ne legyen a lángok martaléka. Ez sikerült is, de a tüz terjedt tovább. Az állástól hátrább kb. 100 méterre volt a páncélromboló eszköz, egy jó köbméternyi gödörben elhelyezve. Mintegy 150 kiló súlyú robbanóanyag, tányéraknák, kézigránátok, páncélöklök. A gödör egy hatalmas fenyőfa tövében volt ásva. Arra lettem figyelmes, hogy a tüz már a gödör körül van. Mindnyájan arrafelé rohantunk, oltani a tüzet. Pár méterre voltunk csak, amikor eszembe jutott a vész. Elkiáltottam magam: Vigyázz, mert robban! Pár lépést tudott mindenki csak hátraugrani, aztán a földre vetettük magunkat. Abban a pillanatban óriási detonáció, a nagy fa szinte eltűnt, s a gödörben csak egy páncélököl nyelét találtuk meg később. Én ekkor egy kisebb légnyomást kaptam. Szent Borbála megint velünk volt, komolyabban senki sem sérült meg. Ezt a tüzelőállást akkor azonnal feladtuk. Hátrább vonultunk, majd az osztály pihenőbe került. Ilyen esetben egy-egy félszakaszt az osztálytól mintegy fél kilométerre kihelyeznek abban az irányban, ahonnan az ellenség várható, abból a célból, hogy biztosítsa a pihenő csapat nyugalmát. Mi ezt hónalj-lövegnek neveztük. Ez 16 fő, 22 ló, egy ágyú, a kezelőknél az egyéni fegyverzet, megerősítve kézigránátokkal, páncélöklökkel. Teljhatalmú parancsnok itt a lövegvezető, aki egy hírvivőn keresztül tartja az összeköttetést a csapattal. Az egyik nap kora délután az osztály pihenőre tért. Parancsnokom, Paravicini István főhadnagy úr hívat, majd kiadta a parancsot, hogy a félszakasz készüljön, mert most mi leszünk a hónalj-löveg. Megkaptuk a vacsorát és elindultunk. A megadott pont az osztálytól egy jó kilométerre volt. Elfoglaltuk a tüzelőállást, a terepet szemrevételeztem, majd a legfontosabb tennivalókat megbeszéltük a fiúkkal. Az őrséget megszerveztük, egy fő 200 méterre előre, félóránként váltás, ha baj van, jelez és akkor mindenki a helyére. Nem sokkal később, még sötétedés előtt, a távolban egy erdő szegélyén lovasokat láttunk vonulni. A távcsövön át jól kivehető volt, hogy ezek kozákok. Nem tudtuk, mi lehet a szándékuk, de azt láttuk, hogy a pihenő csapat felé haladnak. Arra gondoltam, hogy jobb lesz a bajt megelőzni. Eszembe jutott, hogy amikor a partizánok a menetoszlopókat meglepetésszerűen támadták meg, mindig sikerük volt. így tettem én is. Megbecsültük a távolságot: 1200 méter. A célt, a lovasokat beirányoztuk, aztán: Tüz! Mivel az első lövés jó helyre csapódott be, még kétszer lőttünk. Az ellenség erre megfordult és vágtában haladt visszafelé. Hamarosan eltűntek a szemünk elől. Ettől függetlenül egész éjszaka le sem hunytuk 53