Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

az agyamon, majd elkaptam a peron korlátját. Kisebb horzsolásokkal megúsztam, de fenn voltam. A kocsiban jelentkeztem a szerelvény parancsnokánál egy huszár századosnál, aki nagyon meglepődött, hogy hogyan kerültem a robogó vonatra. Elmondtam a dolgot, ő pedig igazolt is, mert ismerte az üteget és Rábay százados úr jó barátja volt. Én tudtam, hogy a szerelvények egy-egy nagyobb állomáson utóiérik egymást, s majd ott átszállók a mi vagonunkba. Ez a tudat táplált és hajtott. Sajnos nem így történt, mert a partizánok előttünk felrobbantották a vasúti pályát, még szerencse, hogy a szerelvényünk időben megállt. A partizánok tüz alatt tartották a szerelvényt, s mire a pályát is kijavították, másnap lett. Mire Lublinba értünk, a saját szerelvényünket, üresen találtam, az üteg már kirakodott és elvonult. Jelentettem a huszár századosnak, hogy az ütegem elment, ő adatott nekem négy kézigránátot, mert fegyverem sem volt és leadott az állomás-parancsnoknak. Ott közölték velem, hogy éjszaka jön egy civil szerelvény, azzal mehetek tovább, de az nem áll meg abban a faluban, ahol az üteg van, hanem egy állomással odébb. Vissza kell majd gyalogolnom vagy öt kilométert, de ez nagyon veszélyes, mert sok a partizán. Mindenképpen el akartam jutni az üteghez, úgyhogy ezt is vállaltam. Szerencsémre az éjjel ez a vonat nem jött. Másnap reggel a németektől kaptam reggelit, majd látom, hogy az állomásra bekanyarodik egy motorkerékpár, rajta egy honvéd és egy őrmester. Jelentkeztem náluk, elmondtam, ki vagyok és mi történt. Ok már ezt tudták, ugyanis ez a két katona volt a tüzérosztály vételezője. Délben befutott a vonat, melyre mind a hárman fölszálltunk, mert ez veszélytelenebb volt. A vonat vezetőt az őrmester megkérte, hogy álljon meg abban a faluban, ahol az ütegem volt. így találtam vissza, s végtelen nagy volt az örömöm, hogy újra a csapatomnál lehettem. Be kell vallanom, hogy a 12 hónapi frontszolgálat legkeservesebb 9 napja volt ez számomra. Mint később kiderült, az a szerelvény, amire fölugrottam, a 3. huszárezred Munkácsról indult 6. századának szerelvénye volt. A Pripjaty ban a lovashadosztály minden alakulata állandó mozgásban volt. A feladatunk ennek a mocsaras területnek a megtisztítása volt a partizánoktól, ami igen veszélyes vállalkozás, mert a mozgást nemcsak az ingoványos terep nehezítette, hanem a több ezer partizán is. Ez a mocsaras terület nekik kedvezett, hisz ők ott minden négyzetcentimétert ismertek. Céljuk a közlekedési utak, hidak, vasutak felrobbantása és elaknásítása, a csapatok meglepetésszerű támadása. Ez a tervük teljes mértékben sikerült, az alakulatokban, a járművekben, a vonatban óriási károkat okoztak. Mindenkinek, a mi ütegünknek is bőven kijutott ezekből a támadásokból. A partizán vadászat egy hónapig tartott, miközben azon vettük észre magunkat, hogy már Fehéroroszországban vagyunk, de ott is mocsárban. Később tudtuk meg, hogy a mi előnyomulásunk az oroszok részéről tudatos volt. Amikor úgy gondolták, hogy eléggé előre mentünk, ők két oldalról óriási támadással bezárták a kört, amiben a lovashadosztály benn maradt a németekkel együtt. Tehát a hatalmas Pripjaty mocsár körül volt zárva. Ebből a gyűrűből a hadosztály 50 %-os veszteséggel tört ki. Ez volt a bizonyos klecki csata. Ebbe a veszteségbe a mi tüzérosztályunk is beleesett, annyira, hogy az 1. és a 2. üteget föl kellett tölteni. A mi ütegparancsnokunk kiléptette a négy löveg vezetőt, 51