Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)
HEGEDŰS FERENC tizedes, lövegvezető (4. huszárezred, huszárüteg) visszaemlékezése 1944 tavaszán mozgósították a magyar királyi gróf Hadik András 4. honvéd huszárezredet és benne a huszárüteget is. Hamar megvolt a hadi létszám: ember: 166 fő, ló: 180 darab. Az üteg felállása: parancsnoki szakasz, tüzlépcsö és a vonat. A parancsnoki szakaszban felderítő, bemérő, távbeszélő és rádiós járőrök, járőrönként 12 fő. A tüzlépcsőben elsőtiszti járőr és két szakasz, illetve négy félszakasz. Az üteg tűzereje 4 db 7,5 cm-es lovassági ágyú, 2 géppuska, 2 golyószóró és a beosztástól függően egyéni fegyver: karabély, pisztoly, géppisztoly. Később kaptunk 4 db 5/8-as ágyút. Az üteg minden jármüvét ló vontatta, s a legénység is lovon ült. Egy esős áprilisi napon a huszárüteg bevagonírozott Nyíregyházán, s a szerelvényt Nagyvárad felé irányították. Köröstarjánban rakodtunk ki, majd egy hónapos kiképzéssel, gyakorlatozással az üteget fölkészítették a közvetlen bevetésre a fronton. Erre az egy hónapra azért volt szükség, mert az ütegünk mint huszárüteg megszűnt és a három huszárezred huszárütegéből megalakult a 2. lovas-tüzér osztály Nagyvárad állomáshellyel, s ez idő alatt történt az összekovácsolás. (A mi ütegünk az osztály 3. ütege volt.) Osztályparancsnokunk Darnay Arzén őrnagy volt. Nagyváradon kaptunk egy kis ízelítőt is a háborúból. Akkor érte ugyanis az első légitámadás a várost. Ez a támadás, melyet több száz repülőgép hajtott végre, közvetlen közelünkben történt. Egy újabb esős napon bevagoníroztunk, majd Rábay Pál százados úr, ütegparancsnok megerősítette az eskünk szövegét: A hazáért mindhalálig! A szerelvényünk elindult. Pesten keresztül, Szlovákián át Lengyelországban a Pripjatyig vitt az utunk. Nótaszóval robogott velünk a vonat, az akkor még nem ismert, félelmetes, ingoványos Pripjaty-mocsarak felé. A több napos menet alatt már igen untuk a vagonéletet. Az egyik alkalommal én is átszálltam egy másik vagonba, amelyik a miénk előtt vagy hárommal volt. Ott kártyáztunk, majd amikor vissza akartam menni, úgy gondoltam, hogy a vagonról lelépek és az enyémre fölugrok. Ez azonban nem sikerült. A vonat ugyan elég lassan ment, de ahhoz, hogy én felugorjak, túl gyors volt. Ott maradtam a sinek között a mocsárban. A szerelvényen lévő őrök nem tudták elképzelni, hogy velem mi történt, csak néztek. Visszamentem vagy két kilométert egy állomásra. Ott jelentkeztem az állomás-parancsnokságon, és elmondtam, hogy jártam. A nálam lévő azonossági jegy, a halálcédula igazolt. A parancsnok azt mondta, várjak, ha jön egy vonat, arra föltesznek és mehetek tovább. Vártam a sinek között. Már délutánra járt az idő, amikor fütyült egy vonat. Láttam, ahogy kibújt az erdőből és közeledett az állomás felé, de azt is láttam, hogy a jelző nem mutatott álljt. Hiába integettem, hiába kapkodtam a vagonokhoz, nem sikerült. Márpedig és elhatároztam, hogy minden áron fölszállok. Egy lehetőség volt még: a szerelvény közepén volt a tiszti kocsi. Tudtam, ha erre nem tudok felugrani, ott maradok. Isten segíts! - villant át 50
