Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)
kisgyermekével ült a pázsiton. Felnézett rám, és a könnyei hullottak. Zsebkésemmel felszeleteltem a kenyeret és a piciket is bíztattam, hogy egyenek. Szép kék szemükkel hol az anyjukra, hol rám tekintettek, míg végülis az anyjuk szavára a csokoládét megették. Szánalmas és szívszorító látvány volt e kiszolgáltatott tömeg sorsa. Időközben megérkezett a századparancsnokunk is, aki szintén nagy szánalommal nyilatkozott a varsóiak szomorú sorsáról. A szakácsokkal újra feketekávét főzetett és parancsot adott, hogy a vételező élelmezési szakaszvezető egy fogattal azonnal induljon vételezni. - Ez a tömeg nem pusztulhat éhen! - mondotta. A százados úr térképet kért Rembertow körzetéről és az osztályparancsnokságra távozott. A térkép keresése közben egy jó darab téliszalámit találtam, melyet nehezebb időkre tartalékoltam. Felét levágtam, s egy sebesült lengyel katonának adtam, akinek az egyik lába amputálva volt, s mankóval közlekedett. Örömében homlokon csókolt. Ezek a lengyelek nem is hagyták el a táborunkat, sőt méginkább közénk telepedtek, félve a németek megtorló intézkedéseitől. Másnap nagy öröm volt a századnál, mert Tabódy főhadnagy úr is megérkezett a szakaszával. A bresti védővonalból német páncélosok segítségével menekültek ki, majd ezek halogató harcaiban segédkeztek. A beérkezett szakasszal újra erősebb lett a század. Még az éjszakát itt töltöttük, de az éjszakai légitámadások egyre nyugtalanabbá tették a pihenést. A lovak a hatalmas robbanásoktól megijedtek, széttépték a kopniszárakat és remegtek a félelemtől. A kimerültségünk hatása most mutatkozott. Hajnalban századparancsnokunk menetkészültséget rendelt el, majd Rembertow északkeleti erdőségeibe meneteltünk és ott rendezkedtünk be védelemre. Érkezésünkkor a németek a vonal előtt hatalmas erdősávokat irtottak ki a kilátás biztosítására. Egy egész napig építettük itt az állásainkat, mert a homokos talajban a futóárkok fala rendre bedőlt, végül gallyfákkal erősítették meg a huszárok az oldalfalakat, szinte sövényt fonva. Itt is német alakulatokat váltottunk le, akik nagyon kedvesek voltak velünk, dobozostól osztogatták az embereinknek a cigarettát. Meg is jegyezte az egyik huszár, hogy ez a nagylelkű ajándékozás a mi pusztulásunkat jelenti. Előttünk az oroszok támadnak, mögöttünk a lengyelek lázadnak. Jó két tűz közé szorultunk mi újra! Az éjszaka folyamán újra repülőgépek bombázták Varsót, talán jobb is, hogy kirendeltek minket Rembertowból. Közben viharos szél is támadt, s az amúgy is homokos talajt esőként zúdította az állásokra. Az éles homokszemcséktől úgy védekeztünk, hogy a sátorlapot borítottuk a fejünkre, s csak egy kis lyukon néztünk ki. Reggelre azonban nagyon sok huszárnak begyulladt a szeme, alig láttunk. Századparancsnokom éjszaka ellenőrzésre küldött. A szélviharban nehéz volt előrejutnom, a sötétség miatt nem láttam, az erdő zúgása pedig gátolta a hallásom. Már egész közel voltam a vonalhoz, amikor felszólított egy hang: - Állj! Ki vagy? Megismertem Sandri Ferkó hangját. Bemondom a nevemet és a jelszót. Nem hisz nekem, ezért újra megkérdi: - De igazán a szakaszvezető úr tetszik lenni? - Én vagyok Ferkó! - feleltem. - Akkor hozzám! - kiáltotta. Felé futottam és közvetlen mellette beugrottam az árokba. Vakmerően szegezte rám a fegyverét. Megdicsértem az éber 35
