Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

és aknavetők szünet nélkül lőttek minket. Magam is az egyik udvarba futottam. A kert bejáratánál egy futóárkot kellett átugranom, amikor egy akna csapódott be mögöttem. Éppen abban a pillanatban ugrottam, amikor az akna robbant, s egy 10 centiméteres szilánk darabokra szaggatta a lábam között a köpeny alját. A légnyomás egyenesen a futóárokba vágott le. Egy darabig meg sem tudtam mozdulni, majd magamhoz térve a futóárokban igyekeztem távolabb jutni a veszélyeztetett zónától. Az erdőség számunkra is nagy rejtőzési lehetőséget nyújtott, de a szovjet csapatok üldöző részei sokszor fél órán belül a nyomunkban voltak, hisz ők jobban ismerték ezt a terepszakaszt, az erdei ösvényeket, a lápos, mocsaras terület titkos útjait, átjáróit. Ék alakú áttöréseikkel sokszor fenyegették bekerítéssel csapatainkat, melyek elől kénytelenek voltunk az állandó halogató harccal visszavonulni. Az ellenségről való leválásunknak csak az kedvezett, hogy hatalmas égiháború keletkezett és ömleni kezdett az eső. A vezetéklovakat elérve, a zuhogó eső ellenére, fokozott menetben vonultunk vissza Siedlice városába. A település külső peremén egy téglaégető nyújtott fedezéket az osztálynak. Itt éjszakáztunk, magunkat és lovainkat szárítgatva. Közben a századparancsnokunk a létszámot ellenőrzi és újra szervezi a századot, a szakaszokat. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy Mordynál és Biala-Podlaskánál a huszárhadosztálynak óriási veszteségei voltak. Ennél a pihenőnél értesültünk a varsói lengyel felkelésről. Másnap reggel indultunk és aznap mintegy 70 kilométeres erőltetett menet volt számunkra a kiadott parancs. Késő éjszaka értünk Varsó térségébe, de nem mentünk be a lengyel fővárosba. Itt újabb híreket kaptunk a felkelésről, de a saját szemünkkel is mindenről meggyőződhettünk. Varsó lángokban állott, az ég felé törő hatalmas lángoszlopok, a szűnni nem akaró füstfelhők jelezték a város pusztulását. A német parancsnokság sorozatos légitámadásokkal és állandó ágyúzással romba döntötte Varsó városnegyedeit. A lakosságot váratlanul érte a felkelés, így pánikszerűen menekültek a Visztula nyugati partján lévő városokba, falvakba. A Varsóban tartózkodó német egységek óriási erőkkel rohanták le a felkelők egységeit, a romokban heverő városban szörnyű helyzet alakult ki. A lágerekből kiszabadult lakosság zöme a német megtorló intézkedések elől a város külterületén tartózkodó egységekhez menekült. 1944. augusztus 6-án a századparancsnokunk közölte velünk, hogy a mai naptól a német IV. SS. páncélos hadtest állományába kerülünk és Varsó külvárosától, Rembertowtól keletre, Márki község térségében foglalunk védőállást. Rembertow külső peremén eddig egy nagy parkban volt az állásunk. Reggelenként hatalmas tömeg gyülekezett a konyha köré. Lengyel menekültek voltak, asszonyok, lányok, férfiak és gyermekek várták sóvárgó szemmel a jó illatú feketekávét. Éhesek és törődöttek voltak, sápadt arcuk elárulta, hogy hosszú időn át talán fogságban is szenvedtek. Leültek a konyhakocsi köré a pázsitra és határtalan türelemmel várakoztak, pedig az éhség gyötörte mindannyiukat. Jól emlékszem vissza: fél kenyeret, rumos feketét, sajtot és egy tábla csokoládét kaptunk. Kiss, az élelmezési szakaszvezető és a szakácsok osztották az adagokat. Amelyik huszár megkapta a maga adagját, mintha parancs lett volna rá, csajkájával a kézben egyenesen az éhségtől szenvedő lengyelekhez ment, és szétosztotta a reggelijét. A tömegben magam is egy éppen szoptatós édesanyával osztottam meg az adagomat, aki még két 34