Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

Újabb építmény elé értünk. Egy német szakaszvezető gyújtó rakétát lőtt az épületre, mely azonban azon túl esett le. Ekkor a lakásból egy negyven év körüli nő és lánya futott ki. Az asszony és a leánya a lábam elé térdelt és sírva kérte, hogy ne gyújtsuk fel a házát, most építették, nála nincs partizán, a férje és a fia a fronton van. Különös érzés fogott el, hirtelen édesanyámra gondoltam. A német mellettem állva újra töltött és lőni akart. Villámgyorsan lefogtam a kezét. Vitatkoztunk, majd az odaérkező Hortobágyi őrmester, aki tökéletesen beszélt németül, elmagyarázta a dolgot a németnek, s így a ház megmenekült. Később a lakosságot a németek lovas szekerekre rakták és valahová kilakoltatták. Még aznap mi is elhagytuk Botowót. A következő napokban Kobrinba érkeztünk. 1944. július végén az oroszok óriási lendülettel támadtak és halogató visszavonulásra késztették a hadosztályt. A számukra kedvező hatalmas kiterjedésű erdőség titokzatossága nekünk félelmet, nekik pedig nagy hadászati előnyt jelentett, mert az erdő ismeretlen útjain, sok esetben egységeinkkel párhuzamosan haladtak előre, nem egyszer éket verve közénk, bekerítéssel fenyegettek. így a veszedelmes harapófogóból igyekeztünk minél előbb kiszabadulni. így történt ez Kobrinban is. A község útkereszteződésében pihenőt tartottunk. Alig időztünk ott egy negyed órát, három német harckocsi jelent meg. Kettő megállt, egy pedig egyenesen hozzánk tartott. Egy német százados kereste a parancsnokunkat. Felkapaszkodtam a harckocsira és elvezettem a század parancsnokhoz, aki jól beszélt németül, így megértették egymást. A német százados felsőbb parancsra két szakasznyi gyalogos huszárt kért, hogy Kobrintól délre 11 kilométerre, Petkiben partizánok gyülekeznek, és azokat szét kell verni. A századparancsok a vezetéklovakat berendelte az erdőbe, s a két szakasz huszárral a harckocsikra telepedtünk. A falu előtt lévő magaslatokra érkezve az ellenség észrevette támadó szándékunkat és erős aknazáport zúdított ránk. A harckocsik viszonozták a tüzet, de az oroszok hatásosabb aknatűzzel pásztázták támadó egységünket. Egy akna közvetlen közelünkben csapódott be, mire a huszárok leugrottak a harckocsikról és egy elhagyott védőállásban kerestek fedezéket. Időközben az aknázás egy kicsit szünetelt, mire a német százados újra a harckocsikra parancsolta a huszárokat, s közben távcsővel figyelte a falut. Ugyanezt tettem én is. Tisztán látható volt, hogy egy magyar gyalogos egység támadja a falut. Mire minden huszár a harckocsikon van, a német százados támadási parancsot ad. Gyors ütemben törtünk a falu felé, ahonnan már erős lövöldözés hallatszott. Úgy látszott, hogy a magyar egység rajtaütéssel oldaltámadást hajtott végre. Ez nekünk kedvezett, mert lekötötte az ellenség figyelmét, így veszteség nélkül értük el a falut. A község előtt leugráltunk a harckocsikról és azoktól fedezve törtünk be, majd átvizsgáltuk a házakat. A falu lakossága, a megtorlás elől, a közeli erdőbe menekült. Egy templomhoz érkeztünk, magyar gyalogos egységek voltak körülötte. Bementem a templomba, ahol mintegy 200 sebesült magyar gyalogos feküdt. Egyik jobban jajgatót, mint a másik, az egészségügyiek erejük megfeszítésével dolgoznak, hogy mindenkit ellássanak, majd gépkocsik jelentek meg és elszállították ezeket a sebesülteket. Mi közben tovább fésültük a falut. Kovács János tizedes figyelmeztetett, hogy az előttünk lévő házba partizánok futottak be. Gyorsan körülfogtuk az épületet, 26