Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

N. BODNÁR KÁROLY őrmester (3. huszárezred, 5. lovasszázad századtörzs parancsnok) visszaemlékezése a lengyelországi harcokra A magyar királyi Nádasdy Ferenc 3. honvéd huszárezred II. osztálya 1944. június 11-én rakodott be a munkácsi vasútállomáson. Reggel 8 órakor indulásra kész volt a századunk. A századtörzzsel a lakásunk előtt álltam meg és a törzs mögött sorakoztak fel a szakaszok. Feleségem is elkészítette csomagjait és a többi tiszthelyettes feleségével már ott várakozott a munkácsi buszjáratra. Az ország minden részéből idesereglett hozzátartozók a búcsúzás nehéz perceire várakoztak. Leírni is nehéz percek voltak ezek mindenki számára! A busz megérkezése szakította félbe a görcsösen ölelő feleségeket, menyasszonyokat, anyákat. Magam is hosszú csókban búcsúztam el feleségemtől, majd ő is felszállt és a busz lassan elindult Munkácsra. Közben megérkezett vitéz Hegedűs Gábor százados úr, a század parancsnokunk, aki magához rendelte a szakaszparancsnokokat, majd együtt végiglovagoltak a század mellett, ellenőrizve a szakaszokat. Ezután a százados úr lépésben elindította a századot, Takács Lajos őrvezető pedig szájához emelte a kürtjét és feledhetetlenül fújta a búcsúzó lovas-marsot. Délelőtt 10 órakor érkeztünk meg a berakodó helyre. Századunkra csak a délutáni órákban került sor, addig a tűző nap és az esetleges légitámadások elől a fák alá rejtőztünk lovainkkal. Négy órakor számunkra is beérkezett az üres szerelvény. A berakodás kifogástalan gyorsasággal és fegyelmezetten ment, s 17 órára teljesen menetkész volt a század. Az indulásra várva kiosztattuk a legénységnek a vacsorát. A tisztek is ugyanezt tették a szerelvény elején lévő személykocsiban. A kocsi nagyobb felét a tisztek, a kisebbik részét pedig a tiszthelyettesek foglalták el. Oly bőven volt helyünk, hogy mindenkinek egy-egy hosszú pad jutott, mely fekvőhelynek is jól megfelelt. Takarókat tettünk a padra, és úgy aludtunk éjszaka. A forró meleg nap, az izgalmak után kissé megnyugodtunk. Este 10 órakor indult el a szerelvényünk Munkácsról, s másnap reggelre érkeztünk Nyíregyházára, ahonnan Miskolc felé folytattuk az utat. A tokaji Tisza-hídon futott át a vonat. A hídőrség feszesen tisztelgett a századparancsnokunknak. Nekik jó, ők még itthon maradhatnak. A szerelvény nem állt meg Tokajban, hanem megállás nélkül futott Szerencsig. Feleségemre gondoltam, vajon időben hazaérkezett-e Taktaszadára, s vár-e itt az állomáson? A vonat megállt, s én izgatottan ugrottam le a vagonból; itt vártak a szeretteim egytől-egyig. A Szerencs vidéki huszárok hozzátartozói megrohanták a kocsikat, mindenki hozzátartozóját kereste. Két óra múlva indultunk tovább. Feleségem és én csókban forrtunk össze, apám elfogultan könnyezett. A szadai állomáson átrobogva önkéntelenül felkiáltottam: Isten veled szülőfalum, Taktaszada! Vajon látlak-e még valaha! 16