Makra Sándor: Görbedi István mesél. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 33. Nyíregyháza, 1991)

ellentétbe, hogy az elsőt hasznosnak tartja, a másodikat haszontalannak. Ez az egyetlen pont, ahol nem őszinte. Ez azonban könnyen megbocsájtható, mert ezzel tulajdonképpen legfájóbb önelégedetlenségét: az analfabétizmusát akarja elkendőzni. Sándor fia azt állította, hogy iskolás korukban édesapjuknak fel kellett olvasni a bibliából. Egyéniségének legmélyebb megnyilatkozása tárul elénk akkor, amikor a Krisztus keresztrefeszítésének történetét mondja. Ilyenkor hangja remegő lesz, majd elcsuklik: sír, könnyei hullanak, de olyan valóságosan,hogy elö kell vennie a zsebkendőjét, hogy megtörölje a szemét. "Szegény Krisztus!" - mondja. Ez már több, mint élményszerűség.Nem hiszem, hogy az átlényegülésnek ilyen magas fokát megtalálhatnánk más mesemondóknál is. Mesélés közben is el-elkapja ez a rezignáció, ha nem is ilyen túlságosan felfokozott hévvel. Lássuk most,hogyan állunk a "haszontalan" mesékkel? Az egyik mesében Mackó Feri mesehős ezt mondja: "Majd visszajövök annyi mesével, hogy nem győzi apám halgatni!" Ehhez a mesemondó hozzáfűzi, hogy: Majd ezt elmondja, amit én most! íme! Görbedi István olyan magasra értékeli a mesét,s ebben a saját mesekincsét is, hogy egyenesen a mesetanulást tartja a főhős legfontosabb feladatának. Mégpedig a tőle való mesetanulást, mert hiszen arról van szó, hogy Mackó Feri azokat a meséket hozza majd haza,amiket ő tud. Ennek elmondása után megértettem, hogy a mesemondó ekkor arra volt kiváncsi, hogy én is haszontalannak tartom-e a mesét? (Azt hiszem sikerült őt meggyőznöm ennek ellenkezőjéről, máskülönben valószínű, hogy a mesemondást abbahagyta volna.) Valójában Görbedi István csupán egy olyan paraszti életszemlélethez igazodott,mely szerint a biblia 24