Balogh László: Dolgozatok Szamosszeg néprajzából. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 21. Nyíregyháza, 1986)

felelt meg. A kévehányó munkája csak annyi szakértelmet igényelt, hogy igyekeznie kellett kéz alá dobni a kévét, mert a szekerén nem nagyon volt lehetőség a kévéket forgatni. Ha egy tábla földön sok búzakereszt volt, a kévehányó kint maradt, s í*y nei kellett minden szekérhez két ember. Az udvarra beérkezett terhes szekér a rakodón előkészített asztaghoz állt, megfutták a hordókötéllel kungörcsre kötött szekeret, és ledobálták a kévéket. Asztag előtt mindig egy ponyva volt kiterítve, hogy a kipergő szem ne a földre hulljon. Az asztagon egy a3zta,Bxakae

hoz Jól érti idősebb ember, az asztagmest£r dolgozott. í adta meg az asztag alapját és méretét, 5 rakta az asztagot. Néhány segítő volt még az asztagon, akik kézbe adták a* asztagmesternek a kévéket, és az asztagot béllelték

. Erek ügyesebb gyerekek is lehettek. Az asztag alakja kisebb mennyiségű búza esetén mindig szabályos kör volt, nagyobb mennyiségű búza esetén pedig ellipszis. A falát mindig úgy rakta a mester, hogy a kévék töve állt kifelé.A fal magassága 4-6 méter között volt. Ezután következett a zsupp

. A zsuppolés azt jelentette, hogy kúp vagy prizma alakban betetőzték az asztagot. A zaupp

ban a kévék már kalásszal kifelé álltak, de az egymást követő sorok pontosan kalászig fedték egymást. Ezt azért kellett így csinálni,mert a kalászon jobban leszaladt az eső, meg ázás után hamarabb szárad, minthogy felül van. Az asztag falát pedig azért kell tövével kifelé rakni, mert így a rakodón járkáló állatok, főképpen a baromfi, nem tudja megdézsmálni. Mikor az asztag olyan magas, hogy a kévehányó már nem tudná feladogatni a kévéket, az asztagban jukat hagynak. Kz azt jelenti, hogy mintegy két méteres SZakaC9»