Balogh László: Dolgozatok Szamosszeg néprajzából. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 21. Nyíregyháza, 1986)

azt mindig úgy kell feltenni, hogy a kalásza dél felé, a töve észak felé nézzen. Lehet, valamikor valóban élt egy Ilyen gyakorlat,az én személyes megfigyeléseim és gyerekkori emlékeim alapján azonban állíthatom, hogy a harmincas érek végétől frontális jellegű volt a felső kéve elhelyezéa«. A tő rész mindig az út felé nézett, bármilyen is volt az égtáj. Az viszont szabály volt, hogy mindig a búzatarló közepén rakták a kereszteket a föld hosszában, és ha caak lehetett 5-o" kereszt után eszközöltek megszakítást. Ennek magyarázata az, hogy hordáskor általában ennyit raktak egy szekérre. A délutáni aratás ozsonnájig tartott. Ekkor félórás pihenő volt, lehetett a tarisznyából szalonnázni is. Uzsonna után aztán úgy osztották be a hátralevő időt,hogy a szanaszét lévő kereszteket is össze tudják naplamenté— lg rakni. Ezután szedték a holmijukat, és indultak haza. Általában besötétedett, mire hazaértek. Otthon a tisztálkodás után vacsoráztak.Leginkább a délről megmaradt ételt melegítette meg a háziasszony. A gazda még megnézte a jószágot, a fiatalok a kapuban eltereferéltek egy-egy órahosszat, aztán lepihentek, hogy másnap kezdjék elölről a nehéz munkát. Az aratás munkamenete ugyan egyforma volt, bárkinek is végezték azt. Aszerint azonban,hogy kinek végezték az aratást, mégis különbséget lehet tenni aratás és aratás között. A nincstelenek ugyanis nem saját búzájukat aratták, hanem a vagyonosabbakét résziben

. A munkáért kapott rész mindig a termés minőségétől függött. Átlagosan a tiezenegyedé

ben arattak, de 9-13 között mozoghatott a rész aránya. A falusi vagyonosabb gazdáknak 3-4 aratócsoportja volt, ahogy mondani szokás három-, néty kaszával ara 25.