Jósa András régészeti és múzeumi vonatkozású hírlapi cikkei. (Jósa András Múzeum Kiadványai 3. Budapest,1968)

26. Muzeumunk gyarapodása A szabolcsmegyei rétközi Raád községnek szorgalmas lakosai, közvetlenül a községnek déli szélén egy mindenütt enyhén lejtő, legmagasabb pontján a környezetből legfeljebb 4-5 méter magasságra kiemelkedő mintegy 30 holdnyi területen uj szőlőnek telepítésének céljából a talajt 70 centiméternyire mélyítik. Ezen a területen nem szabályos sorokban, hanem ittott, egymástól sok lépésnyi távolságban számos cserépedényre akadtak, melyeknek régészeti jelentőségéről a munkások tájékozva nem lévén, de nem is tudván azt, hogy az ilyen - a földnek nedvességétől - mállékonnyá vált edényeket azon esetben lehet sértetlenül kiemelni, ha külső részét a környező földtől megszabadítva - esetleg 1-2 napig is - szikkadni hagyják, a mikor aztán épen kiemelhetővó válik. Igy hát bizony részint ezen okból, részint pedig azért, mert a kincset nem rejtő edényt széjjel kellett verni,csak egy kis 15 cm. átmérőjű és 4 cm. magas befelé hajló peremű tálacska kerülte ki a megsemmisülést, a cserépedény töredékeknek némelyikét különböző irányban vonuló, szabályosan sürün egymásmellé sorakozó vonalak, harántul átfúrt csücskök diszitik, a milyen díszítésre vidékünkön eddig még nem akadtunk. A munkások mindnyájan értelmes emberek, de kiválik közülök Csutor Sámuel, a kinek atyja Raádon ev.ref.tanító volt, a ki igen ügyes ember lehetett, mert zsebkéssel egy jól járó órát faragott magának. Nem közönséges ésszel megáldott Samu fiát csakis korlátolt anyagi viszonyai miatt nem részesíthette magasabb színvonalú nevelésében. Az öreg Csutor keze alól kerültek ki a mai értelmes raádiak. Ez a fiatal ember egy vastárgyat találván, azt nem törte széjjel, hanem a tárgy egyes részeinek helyzetét is gondosan megfigyelvén, azokat mostani jelen képzettségű Iván János ev.ref.tanítónak adta át, a ki azokat muzeumunknak szánta és a mely tárgyakat hivatalos kőrútjában Dr.Kis Ferencz kemecsei körorvos kartársam meglátván,