Jósa András régészeti és múzeumi vonatkozású hírlapi cikkei.(Jósa András Múzeum Kiadványai 2. Budapest, 1958)

Uj Guineában ma is kőkorszakot élnek. Az ifja nemzedék amerikai legfinomabb aczélból készült eszközöket használ, mig az öregek most is kőbaltákkal faragják bálványaikat, művészi diszitésü csolnakjaikat s a többi. Ha már épen Uj Guineára hivatkoztam, a hol még a ma is gyermekkorban élő embertársaink kőkorszakot élnek, érdemes Biró Lajos hazai tudósunknak a természettudományi közlöny hasábjain hónapok óta folytatólagosan közlött leveleinek egyik passussánál kissé megállapodni. Azt állitja ugyanis többek között, hogy ott majd minden falában más-más nyelvet beszélnek; a mi bizonysága annak, hogy egymástól félnek, gyermekek módjára egymással harczb

an vannak, nem elegyülnek, államot nem képeznek. Hiszen még ma is a tizenkilenczedik század végén Szabolcsvármegyében is van község, a hol az alvég a felvéggel még néhány év előtt is folyton harczban állott, és a világért sem házasodtak volna össze. A községnek nevét elfelejtettem, és csak az maradt meg emlékemben, hogy ott az emberek kánikulában is kiforditott juhász bundában járnak tömegesen templomba. Az ősembereknek kő, csont, bronz eszközeik, agyag edényeik mind az öt világrészben annyira hasonlítanak egymáshoz, miszerint valószínű, hogy életmódjuk és szokásaik is fővonásaikban nem sokban tértek el a mai korban élő, éa a műveltségnek legkezdetlegesebb fokán álló népeoakéknől tapasztaltaktól. Valószínű hogy a Nyiraek Őslakói sem képeztek kivételt, és ezek is gyakori harczban állottak 8zemközt egymással. Ezt látszik bizonyítani azon körülmény is hogy eltekintve Szabolcsvárától, és talán az ennél jóval kisebb besztereczi földvártól, többi földváraink oly kis terjedelműek, hogy azokban csak néhány család találhatott menedéket, tehát nem népeknek, hanem csak apróbb törzseknek szolgált