Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 56. (Nyíregyháza, 2014)
Helytörténet - Halászi Aladár - D. Rácz Magdolna: Halászi Aladár szonettjei a Jósa András Múzeum Irodalmi Gyűjteményében
Halászi Aladár — D. Rácz Magdolna Válás Köztünk szájról szájra vándorol a csönd, Mint az út előtti csók, ha búcsúzunk. Szívünk hangtalan jelezve még kicsöng, Am válnunk kell, elfogyott közös utunk. Nem láttuk korábban, sorsunk merre tart, Hát átléphettünk fájó múltunk falán. Lelkünk boldogságra lelni így akart. Békéd megtalálod nélkülem talán... Am ha mégse lesz nyugalmunk egyedül, Emlékekből épült várunk is ledűl. Ott maradunk a magányban védtelen, Mint anyját vesztett két árva madárka, Fázva, éhezvén a gazdag határban, Bár vár rájuk sürgetőn a végtelen. Az irodalmi alkotásokban az egyik legnagyszerűbb dolog - a gyönyörködtetés mellett —, hogy mindenki számára más érzelmet közvetítenek. Ezt a szonettet elolvasva az alábbi gondolataim ébredtek: az első versszakban a szájról szájra alliterációval, figura etymológicával a vándorló csönd akár a búcsúzás csókja is lehetne. Ám a költő hasonlata cáfolja. Nem a csók csöndje ez, hanem a még kimondatlan búcsúzásé. A szív hangtalan dobbanása az elmúlt boldogság szimbóluma, mely hangtalanságot bravúrosan oldja a váratlanul, élesen ható kicsöng igével. Az elfogyott közös út a szerelem vagy csupán a kapcsolat végét jelképezi? A második strófában tagadással indít a költő. Elgondolkodtatja az olvasót. Vajon tudja-e valaki, bárki, merre kanyarodik élete ösvénye? Meddig vihetnek a közös utak? A szerelemből épített falakat nem csupán a boldogság erősíti, hisz ez az érzés is tartogat fájdalmat. Ha már több a fájdalom, mint a boldogság, amelyet egymásnak adni tudnak, a lélek menekül. Az a lélek, amelyik őszintébben szeret. Hiszen az igazi szerelem önzetlen. Szeretlek annyira, hogy elengedlek. „Békéd megtalálod nélkülem talán.” A „talán” szó elbizonytalanít, és felmerül a kérdés: jól teszem-e, ha utadra bocsátalak? Ez a kettősség mutatkozik a harmadik versszak első sorában. Egy szerelem nem ér véget a szakítással. Olyan mély és megrázó ez az érzelem. A valódi szerelemmel ritkán találkozik földi halandó. Talán ezért nem múlik el soha. Akkor sem, ha az „emlékekből épült vár fala ledül”, hiszen ha elmúlt, nem éreznénk a veszteséget, a magányt. Az utolsó versszakba áthajló hasonlat túlmutat az egyszerű veszteségen. Az anya szó az örökké összetartozás szimbóluma. Őt elveszíteni mindennél nagyobb fájdalom. Az árva madárka metafora a fázva, éhezvén határozói igenevekkel csak fokozza az ellentétet a magány érzése és a magukra maradottak előtt álló lehetőségek között. A seb mély és friss, a veszteség óriási. Az idő gyógyítja a sebeket, de a szerelem örök. Akkor is, ha olyan szerencsés valaki, hogy még egyszer rátalál. Minden szerelem más, egyedi és megismételhetetlen. A vers formája szonett. A petrarcai hagyományokat követi rímképletével: abab cdcdeefggf. 356
