Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 56. (Nyíregyháza, 2014)
Helytörténet - Halászi Aladár - D. Rácz Magdolna: Halászi Aladár szonettjei a Jósa András Múzeum Irodalmi Gyűjteményében
Halászi Aladár szonettjei a Jósa András Múzeum Irodalmi Gyűjteményében Halászi Aladár - D. Rácz Magdolna Bevezetés A szerző neve bizonyára ismerősen cseng irodalombarát olvasóink fülében. Nem véletlen, hiszen a 2010-ben napvilágot látott évkönyvben mutattam be Halászi Aladár tanár-író életútját (Rácz 2010.). О az a fáradhatatlan alkotó, aki napjainkban is töretlen munkakedvvel dolgozik, és kéziratait a Jósa András Múzeum Irodalmi Gyűjteményének ajándékozza. Folyamatosan érkeznek tanulmányainak, publicisztikájának, verseinek, haikuinak, aforizmáinak kéziratai. A versek között szép számmal szerepelnek szonettek. Azon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy közöttük számos még meg nem jelent mű is akad. A másik ritka szerencse, hogy alkotójuk gondolataival fűszerezve adja át ezeket az írásokat. Nem mindennapi dolog, hogy maga a költő villantja fel műve születésének ihlető gondolatait, érzéseit az olvasó előtt. Halászi Aladár szonettjei a hagyományos formákat követik. Az irodalmi alkotásokban a szonettformával először а XIII. század első felében találkozhatunk, „atyjának” azonban а XIV. században alkotó olasz Francesco Petrarcát tartjuk. A petrarcai szonett két négysoros, illetve két háromsoros versszakra (tercinára) tagolódik, rímképlete abab abab cdc ded. А XVI. században Pierre de Ronsard francia költő e formához tartozó költeményeit abba abba ccd eed rímképlettel írta. A szonettek másik klasszikus mestere az angol William Shakespeare, aki változtatott a rímek sorrendjén -abab ededefef gg-, valamint tagolásán is: csak a két utolsó, egymással összecsengő sort írta külön szakaszba, kiemelve ezzel a csattanószerű lezárást. Minden későbbi, a hagyományokat megtartó újítás a petrarcai vagy a shakespeare-i szonettek mintájára vezethető vissza (vö. Kovács-Szerdahelyi 1992.). Az első szonett, amelyet Halászi Aladártól olvastam, a Válás című volt. így ír erről a művéről: Válás: Meg nem élt, de szomorúan elképzelt fájó érzésfajta vonul végig az elégián, amelynek a végén sincs megkönnyebbülést, enyhülést hozó lezárása. A negatív töltésű szavakkal még a pozitívak sem állnak szemben, hiszen nem kioltják egymás érvényét, hanem a negatív tartalmat mélyítik: ott maradunk, bár vár a végtelen; fázva, éhezve a gazdag határban; a közös út elfogyott stb. Az élet minőségét végképp rontó érzelmi állapot lírába kívánkozik, és fokozza az együttérzést a szomorú sorsú embertársainkkal. NyJAME LVI. 2014. 355-374. 355
