Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 56. (Nyíregyháza, 2014)
Régészet - Pintye Gábor: Magányos hunkori temetkezések Nyíregyháza határában
Pintye Gábor Temetkezésünkhöz magyarországi, hunkori szarmata párhuzamok említhetők, így a jászalsószentgyörgyi Borsa-halom és a vaskúti halmok. Párducz M. az ezekben talált tüzelésnyomok (hamu) egyik magyarázataként vetette fel, hogy a temetést kísérő szertartások nyomait őrzik (Párducz 1950. 101.).6 Az általunk tárgyalt sírokban azonban nem volt megfigyelhető sírépítmény, sem a sírgödrön belüli égés. A hamut és faszenet a koporsó fenekére, a halottra, a mellékletekre és alájuk szórták. Egy különleges rítuselem A 69.01. sír másik különleges vonása a halott feje mellé fektetett, összekötözött lábú kecske maradványa (5. kép).7 8 A Kárpát-medence szarmata temetkezéseiben a teljes állati maradvány ismeretlen. A kevés esetben azonosított állatcsontok hús-adomány nyomaiként, a túlvilágra szánt ételként értelmezhetőek (Kulcsár 1998.12.)} Szarmata környezetben elsősorban a juhok valamely részét mellékelték a sírokba. Az irániak kos-tiszteletére számos bizonyítékkal rendelkezünk. Az Istvánovits E. vizsgálta szarmata sírokból származó kos alakú edények - az általam bemutatott kecskéhez hasonlóan - a fej környéki régióban kerültek elő (Istvánovits 1998. 141-142.). A szarmaták kecskéhez fűződő viszonya ezzel szemben a kevéssé kutatott problémák közé tartozik. Tény, hogy az iráni világban már a korai időkben tisztelet övezte ezt az állatot. A késő rézkori gerendavázas (szrubnaja) kultúra kecskecsontleleteinek mennyisége a kortárs műveltségeket messze felülmúlja (Matolcsi 1982. 144.). A szaka és szkíta időszak díszítőművészetében oly gyakori kecskeábrázolás kortársaik művészetében is kimutatható, különös tekintettel olyan szomszédokra, mint a lurisztáni népesség vagy a Tagar kultúra. Nem mellékes, hogy ezek esetében - a hatásokon túl - az etnogenezisben is részt vehettek irániak.9 Az Akhaimenidák művészei is kedvelték a kecskeábrázolásokat, elég, ha csak az oxuszi kincs karperecéit említjük (Curtis 2005. 138. 140-143.). A szauromata népesség leletanyagában még viszonylag sok kecskeábrázolás van. Később némi visszaesést tapasztalunk. Ez a megállapítás általánosságban igaz az állatábrázolások egészére. Csak a Kr. e. III—II. század folyamán mutatható ki egy kisebb fellendülés, amikor ismét felismerhetjük a „megszaporodó” állatok között a kecskét is.10 A teljesség igénye nélkül felsorolunk néhány olyan szarmata leletet, melyen ezt az állatot jelenítették meg. Az alsó-Don-vidéki Kr. e. 1. század - Kr. u. I. század közé datált Szokolovszkij szarmata kurgánból (Novocserkasszk) római importból származó bronztál került elő, melyen kecskén ülő Bacchus látható (11. kép). Érdekes, hogy ugyanebből a sírból egy kecskével díszített peremű-fülű bronzüst is napvilágot látott (12. kép I.; Makszimenko 1998. 190., 272. rísz. 7: 13., 2.). A kiljakovkai - Kr. u. I. századra datált - kecskéket és lovat formázó fülű bronzüstöt a kutatás kultikus szertartások kellékének tartja, egyúttal a szarmata állatkultusszal hozzák kapcsolatba (12. kép 2.). Az állatok az edény tartalmának megóvására 6 A felsorolt lelőhelyeket az általa „déli halmos temetőknek” nevezett csoportba sorolta, melyek népességét a 375-380 körüli években az Alföldre érkező kaukázusi, germán, szarmata és hun elemek között kereste (Párducz 1 950a. 116-123., Párducz 1959a. 101.). 7 Megjegyzendő, hogy a fiatal juh- és kecskecsontok sokszor nehezen megkülönböztethetőek, ezért szakértői vizsgálatok híján nem feltétlenül hiteles minden e két állattal kapcsolatos adat (Matolcsi 1982. 142.). 8 A ló vázrészek sírba helyezésének szerinte elsődlegesen nem az ételadás volt az oka, „egészben” pedig egyedül a kutya fordul elő, de azt sem temették el soha az emher mellé (Kulcsár 1998. 72.). 9 Összefoglalóan lásd Ghirsmann 1985. 83-89., Bokovenko 1995. 10 Összefoglalóan lásd Mordvinceva 2003. 6. 116
