A nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvei 53. (Nyíregyháza, 2011)

Művészettörténet - Irodalomtörténet és nyelvészet - Bene Jánosné: Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának „három villó tündére"

Bene Jánosné Hogyan látja a néprajzos „Báthory Gábor szépasszonyok hosszú farsangjának három villó tündére"' téteményeit, csinálmányait? Hogyan próbáltak magukhoz édesgetni fejedelmeket, milyen praktikákat vetettek be ennek érdekében? Miért és milyen körülmények között ítélték el őket? De mielőtt ezekre a kérdésekre válaszolnék, nézzünk szét Magyarországon, és egy rövid kitekintést tegyünk Európában is, hogy kit tekintettek boszorkánynak, milyen cselekedeteket tulajdonítottak nekik, és milyen volt a társadalmi megítélésük? A mágikus szerelmi cselekedeteknek se szeri, se száma nem volt ebben a korban. Ezek ugyanúgy népszerűek voltak a felsőbb néprétegekben, mint az alávetett osztály nőtagjai körében. Európában — és természetesen hazánkban is — a keresztény vallás hivatalos kultusza mellett, azzal párhuzamosan vagy sokszor összefonódva működött (szerintem ma is működik) a profán mágikus gyakorlat. Frazer hatalmas anyagot gyűjtött össze az európai és a természeti népek mágikus eljárásaiból. Ennek alapján állapította meg, hogy a mágiának két alapelve van. Egyik az úgynevezett utánzásos vagy imitativ (analógiás) mágia, amelynek az a lényege, hogy hasonló hasonlót hoz létre. A másik fajtája a szimpatetikus vagy érintkezéses mágia, ami azt jelenti, hogy az egymással kapcsolatban lévő dolgok mindig kapcsolatban maradnak, és a szétválásuk után is hatnak egymásra. A mindennapi gyakorlat szintjén azonban ezek a csoportok nem különíthetők el ilyen élesen, hiszen egy cselekmény lehet megelőző, de egyben serkentő eljárás is. Ilyen jellegzetes határterület például a szerelmi mágia. Frazer szerint a mágiának két oldala van. Az egyik a pozitív (a varázslat), a másik a negatív (a tabu) (FRAZER 1995.). A mindennapi mágia elsősorban pozitív célok szolgálatában állt; például az állatok és a föld, az állatállomány és az emberek termékenységének, az ember jó sorsának, szerencséjének, egészségének, a háznak, a családnak, a szántóföldnek és az állatoknak a védelme a rontástól. A rontás részben a ténylegesen is gyakorolt ártó célú mágia legáltalánosabb neve. De! Nevezzük még téteménynek, csinálmánynak, megcsinálásnak, vesztésnek, hántásnak és még sorolhatnánk tovább is. A köztudatban azonban a rontás nem más, mint az a rosszindulatú tevékenység, amelyet a természetfeletti képességű egyének, a boszorkányok művelnek. A népmesék vasorrú bábája például nem azonos a boszorkánnyal. Az utóbbi ugyanis élő (a nép között élő), nem pedig kitalált személy. A boszorkányság tudományának megszerzése a magyar népi hiedelem szerint többféleképpen történhetett. Leggyakrabban a családban öröklődhetett. Akármilyen módon történt is az átadás - átvétel, a jelöltnek valamit tennie kellett érte, de ugyanakkor megvolt a lehetősége arra is, hogy visszautasítsa. Gyűjtőterületemen

2 fordult elő az az eset, hogy a „boszorkány" nem tudta átadni a tudását senkinek (férfi volt az istenadta).Viszont addig meghalni nem tudott, amíg - a falusi legenda szerint- meg nem szabadult ettől a tudománytól. Más lehetőség híján egy erdei fa odvába lehelte „boszorkányságát", és ezután rövidesen megboldogult. Tehát ha a boszorkány már egyszer megszerezte a képességét, akkor azt nem tehette le, mert a társai nem hagytak neki békét. A boszorkány rontásait rendszerint nem saját alakjában, hanem valamilyen állattá átváltozva vitte véghez. Például Arany János „Rebi néni"-je varjú képében jelenik meg: 1 Móricz nevezte így a három vádlottat az Erdély trilógiában, amit Komáromy András 1894-ben a Századokban megjelent tanulmányából vett át (MÓRICZ 1974. 1381.). 2 Heves megye, Lelesz-csoport (Tarnalelesz, Bükkszenterzsébet, Fedémes, Szentdomonkos). 238